4. fejezet

Lilla szemszöge:

Mérgemben meg sem álltam a szobáinkig. Csak puffogtam és morogtam, majd mikor bevágtam magam mögött az ajtót, akkor kaptam észbe, hogy nem vagyok egyedül,mert Nóra ijedten rezzent össze.
Bakker! Most tuti azt hiszi, hogy rá vagyok mérges, mert szemei riadtan meredtek rám.
- Ne haragudj Nóra, nem akartalak megijeszteni!
- Öhm… semmi gond. De mi történt?
- Bencéről kiderült, hogy egy kis pöcs.
Nóra erre kissé bizonytalanul felnevetett.
 - Hát kicsinek semmiképp sem nevezném. Van majd két méter magas.
 - Azt állította, hogy biztos PMS-ed van azért akadtál ki így.
 - Micsoda? – mosolygott tovább. - Na, akkor nem úszták volna meg ennyivel. És mit mondtál erre te?
 - Én mondtam neki, hogy nem csak akkor akadhatnak ki a csajok, de egyszerűbb erre fogni a srácoknak.
- Na, igen. De biztos, hogy emiatt akadtál ki rá?
Ahogy magamba néztem rájöttem, hogy rátapintott a lényegre. Egyáltalán nem ez volt a legnagyobb bajom és alapból valószínűleg nevettem volna rajta egyet, vagy visszaszólok valami hasonlót. De most... Azt hiszem én is hazudtam az este, egyáltalán nem olyan könnyű itt lenni, mint azt gondoltam, vagy amilyennek érezni akartam. Ez a hely pokoli.
- Először igen. De igazad van, már nem csak ez a baj. Ez a bezártság… és Doki sem könnyíti meg az itt létet.
- Hát az biztos! – vágja rá egyből. Már attól tartottam ismét visszatér az eddigi „márcsakazértsebeszélek” viselkedéséhez, így nagyon megkönnyebbültem mikor egy kis idő után bátortalanul kibökte. - Nagyon gáz voltam?
- Nem! Igazad volt! – Tényleg így is gondolom. És hatalmas bátorság kellett ahhoz, hogy ezt így mindenki előtt ki is mondja. – Sajnos, én nem mertem hasonlókat mondani, pedig nagyjából ez a véleményem.
Ezt meghallva a vállai leeresztenek és az egész feszült tartása ellazul kicsit. Eddig nem is figyeltem meg, de valahogy mindig olyan volt, mint aki arra vár, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatják. Mintha mindig egy áthatolhatatlan fal venné körül, ami mögé még csak belátni sem lehet. Most viszont, hogy máshogyan viselkedik, most lehet észrevenni a különbséget.
- Jaj! Pokolian érzem most ám magam! – egy hatalmas sóhaj hagyta el az ajkait, majd kezeit védekezően keresztbe tette maga előtt. - Ugyanakkor úgy érzem, mintha megkönnyebbültem volna. Egész héten szekált az a mocsok! Lehet, hogy nem kellett volna ennyire durván viselkedni vele, de ami sok az sok! Nem bánhat így velünk!
Vajon mik történhettek abban az irodában?! Engem egyáltalán nem háborítottak fel ennyire az ott történtek, bár az is igaz lehet, hogy velem van a legkevesebb dolga. Na nem mintha tudnám a többiek miért vannak itt, de biztos nem ilyen piti – bár számomra nem – problémával, mint hogy nem tudtak beilleszkedni.
- Én büszke vagyok rád! – jelentettem ki, hogy tudja mellette vagyok. - Szerintem mindenki nevében mondhatom. Én is láttam, hogyan távoztak tőle a többiek az elmúlt napokban.
Ismét felenged és hátradől a párnákra, így én is leülök vele szemben az ágyamra.
- Azt én is láttam. Szerintem nem ez a jó megoldás, hogy mindenkit kiakaszt.
- Szerintem sem. És csak gyűlik bennünk a feszültség. Nem véletlen, hogy egymásnak ugrunk. – utalok itt a Bencével történtekre és be kell látnom, hogy én vetettem el a sulykot, bár az ilyen „ te csak egy nő vagy” típusú beszólásokat tényleg nem nagyon tudom elviselni! - Teljesen olyan ez mintha kísérleteznének rajtunk, vagy legalábbis az érzelmeinken.
- Sajnálom, de egyszerűen én nem bírtam tovább csendben maradni! Ahogy hallgattalak titeket, meg az általános, tessék- lássék semmit se mondok sablont... Kiakadtam. Nagyon. Én megértem, hogy ezzel próbálkozott, de nem tetszik, hogy azután is folytatta, hogy látta- hisz látnia kellett,– hogy ez nem működik. Senki sem beszélgetett vele. Ebben biztos vagyok. Pedig ez lenne a lényeg.
Teljes mértékben igaza van. Én sem mondtam semmi lényegeset neki.
- Engem Doki választott be ide – amiért nagyon hálás vagyok. - Illetve felajánlotta, hogy itt új életet kaphatok. Eddig beleadtam mindent, hogy sikerüljön, de sajnos nagyon nehéz.
Na tessék most meg nekiállok panaszkodni. Nem tudom, képes vagyok- e beszélni olyan dolgokról, amik nagyon fájnak még mindig. Csak ne kérdezzen rá!
- Megkérdezhetem, hogy neked mit jelent az, hogy új élet? Milyen volt eddig?  - És naná, hogy rákérdez!!! - Ha nem akarsz, ne válaszolj, én sem állok még készen rá, hogy meséljek!
Vagyis megadja nekem a választás lehetőségét. Nem erőlteti a dolgot. Sőt! Ki is jelentette, hogy ő még biztos nem fog róla beszélni. Vagyis bármit is mondok, ő csak meghallgat,de cserébe nem kapok semmit. Az biztos, hogy megbízhatok benne olyan téren, hogy nem fogja elmondani senkinek. Tehát egy próbát megér, hátha így könnyebb lesz a többiek előtt is elmondani majd.
 - Számomra már csak ez a lehetőség maradt. – kezdtem el és látom, hogy érdeklődve előre dől. - A szüleim meghaltak egy autóbalesetben és nem volt senki más élő rokonom, így bekerültem az árvaházba. Sajnos mindenki babát szeretne örökbe fogadni, így mivel én már nyolc évesen túlkoros voltam, nem kellettem senkinek. Idáig tehát ott éltem.
Az arca nagyon kifejező és őszinte. Sajnál engem. Pedig nem ezt akartam elérni.
- Nagyon sajnálom. Biztos hiányoznak a szüleid. – mondja. - Bár én nem tudhatom milyen az. – Ez a pici részlet elárulja számomra, hogy minden bizonnyal vagy ő is árva, vagy csonka családból származik. Lehet, hogy így kell majd képet alkotnom róla? Sok- sok kis elejtett félmondatból? Hát az nem lesz egyszerű. - De miért kerültél a Programba? Nem bírtad az árvaházat?
Na ezt hogy is magyarázzam el neki? Nem bántottak, vagy semmi ilyesmi. Magam sem tudom mi volt ott velem, de semmi és senki nem érdekelt magamon kívül.
- Nem. – tényleg nem bírtam volna tovább ott maradni. - És magamba zárkóztam. Hihetetlenül hiányoznak a szüleim. Nagyon élénken emlékszem rájuk. Ők voltak azok a szülők, akiket minden gyerek kívánt volna magának. Megértőek, viccesek és annyira nagyon szerettek engem. Nem is biztos, hogy ha örökbe fogadnak jobban viseltem volna, mint azt, hogy senkinek sem kellettem. Olvastam, tanultam, de nem akartam senkivel kapcsolatot teremteni. A jegyeim jók voltak, így felfigyeltek rám. Doki minden héten ellátogatott az otthonba, és beszélt velem párszor. Meggyőzött, hogy ez az új élet tetszene nekem. – Egész máshogy írta le a dolgokat. „ Szép környezet és sok hasonló korú gyerek lesz ott! Biztosan találsz magadnak barátokat!” – a szavait, mintha most is hallanám, felidéződtek bennem. Ehhez képest a valóság egészen más volt.- Őszintén mondom, nem pontosan erre gondoltam, mint lehetőség.
- Az meg is értem. – ezek szerint ő is másra, jobbra számított. - A túl szép, hogy igaz legyen, akkor ismét beigazolódott. Abban pedig nekem is volt már részem, hidd el! – nagy levegőt vesz, majd egyenesen a szemembe néz. - És ezek után hidd el még jobban sajnálom, hogy ilyen mocsokul viselkedtem veled az elmúlt héten. Kérlek, ne haragudj! Megígérem, többet ilyet nem teszek!
Nagyon meglepő dolgok történnek ma úgy látszik. Ő kiakad, én hisztizek, ő bocsánatot kér olyan dolgokért, amikről nem teljesen ő tehet, én meg elmondok olyan dolgokat, amikről egyáltalán nem akartam beszélni. Mindenesetre nagyon jól esik. Egyáltalán nem haragszom rá.
 - Semmi baj. Láttam, hogy valami nagyon bántott. Én viszont megfogadtam, többet nem húz fel Doki. És nem is tudhattad milyen volt nekem ezelőtt! – ezzel úgy látszik le is zártuk a témát. - Ha te is készen állsz, bármikor elmesélheted, hogy te miért vagy itt.
Muszáj felajánlanom neki, hogy bármikor meghallgatom. És be kell vallanom, nagyon kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen lány, mint ő, mi miatt kerülhetett ide.
Sajnos nem érek célt. Látom rajta, hogy ismét elzárkózik.
- Hidd, el szeretném, de... de még nem megy! – a szaggatott levegővételei egyértelmű nagy lelki harcról árulkodnak. - Még Dokinak sem tudtam róla beszélni, pedig ő tud mindent szerintem. Vagy legalábbis azt hiszi. Ahogy Goldstein is gondolom. – egy pillanatra elhallgat, keresgéli a szavakat. - Van bennem egy érzés, ami... ami elszorítja a torkom már akkor is, ha rágondolok. De ígérem, hogy megpróbálom. Most tényleg megpróbálom, hogy jobb legyen! – határozza el magát. - És most már azt is tudom, hogy meghallgatsz majd, ha megteszem!
És napok óta először megjelenik egy mosoly az arcán.
 - Semmi baj én is csak neked meséltem el, és persze Doki és Goldstein tud csak róla.
Ekkor kopogtatnak az ajtón.
- Vajon ki lehet az? – kérdezi halkan. - Nyisd ki! Ha engem keresnek, akkor nem vagyok hajlandó beszélni senkivel! Jó?
Szinte biztos voltam benne, hogy ezt fogja mondani. Reménykedjünk, hogy nem Goldstein vagy Doki az. Őket nem lehetne lerázni.
 - Oké, most nekem sincs sok kedvem senkihez.
Odamegyek az ajtóhoz, de mielőtt kinyitnám kiszólok.
 - Ki az?
 - Sziasztok, Bence vagyok. – torokköszörülés hallatszik. – Lilla! Beszélhetnénk pár percre?
Nagyon meglepődtem. Bence idejött? És hozzám? Húha! Gyorsan visszafordulok Nórához, aki vigyorogva tessékel kifelé, ezért kinyitom az ajtót és szembetalálkozok Bencével.
- Oké, de tényleg csak pár percet kapsz. – hátrapillantok és megkérdezem azért. – Nem gond, ha kimegyek kicsit?
Hamiskásan néz vissza rám. Roppant módon élvezi a helyzetet.
- Dehogy.
- Rendben.
Kilépek és elindulunk a folyosón.
- Akkor menjünk az étkezőbe. Jó? – kérdezi még mindig óvatosan. azért csak nem voltam akkora hátpia, hogy ilyen legyen. Vagy mégis?!
- Oké mehetünk. – egyezek bele egyből. - Miről szeretnél beszélni?
Bence egész testében kihúzza magát és ismét megköszörüli a torkát.
- Csak szerettem volna tisztázni, hogy min kaptad fel ennyire a vizet! Én csak viccnek szántam azt a pms- es dolgot! – még a fejét is megrázza. Tényleg nem érti. Így utólag én sem. Hah! Ez ciki!
- Rendben. Akarom mondani semmi gond.  – igazán nem tudom mit mondhatnék, ami nem lenne cikis rám nézve. - Lehet, hogy kicsit jobban ki vagyok bukva, mert Doki már az idegeimen táncol. – Remélem elfogadja ezt a kifogást,mert mást biztos nem lennék képes mondani. - Viszont Nórára irtó büszke vagyok és mérges lettem, amikor a kirohanását egyből a PMS-el kapcsoltad össze. Lehet, kicsit többet kellene nőkkel lógnod, hogy tudd, nem csak ez az egy dolog, ami miatt kiakadhatunk.
Ettől feloldódik a légkör és ismét visszatér a korábbi normális állapot köztünk.
- Azon ne múljon! Tulajdonképpen, azt hiszem kedvellek titeket.
Közben beértünk az étkezőbe és miután mindketten csináltunk magunknak egy kakaót – Bence felmarkolt még hozzá vagy egy tucat linzert is – leülünk és elkezdünk csacsogni mindenféléről. Vagy egy óra is eltelik, mire visszamegyek a szobámba, ahol Nórát már alva találom. Biztos kikészítette ez a mai nap. Nekem is majd leragadnak már a szemeim, így gyorsan besurranok a fürdőbe, majd mihelyst végeztem ágyba bújok. Az utolsó gondolataim nem az elmúlt napon kattognak már, hanem a holnapi első tanítási napon. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz!

Nóra szemszöge:

Valami furcsa csörömpölő hang riasztott fel álmomból és felülve riadtan keresem a forrását. Mikor körbe pillantok, látom, hogy Lilla épp kinyúl a takaró alól és lenyomja az ébresztőjét, majd amilyen gyorsan csak tud, vissza is bújik. Aha! Tehát ez volt az a szörnyű hang! Én is visszafekszem, hogy végre megnyugodjon a szívverésem. Nem jó így kezdeni a napot. Remélem nem is kell többször. Ez volt az első és egyben az utolsó eset! Remélem nem lesz sértődés a dologból, de ezt azonnal tisztázni kell!
- Te, … Lilla! – szólítom meg. – Hallasz?
- Aha. – jön egy álmos hang a takaró alól.
- Szeretném leszögezni, hogy azonnal választanod kell! – Meg. Se. Mozdul. (!!!) - Vagy az ébresztőóra, vagy én!
Először halk kuncogás, majd egyre hangosabb nevetés szűrődik ki felőle. Örülök, hogy ezt ilyen viccesnek találja, de én teljesen komolyan mondtam.
- Nem viccelek! Hallod?! - szinte már kiabálok. - Ez a hülye vekkered majdnem szívinfarktust okozott nekem! Hacsak nincs rajta valami más csengőhang, akkor sürgősen el kell tüntetned innen, mert ha még egyszer meghallom, akkor fix, hogy a kukában köt ki! ... Darabokban!
Erre még hangosabb röhögés a jutalmam. Remek! Már épp oda akarok kapni, mikor lehúzza magáról a takarót és felsandít rám.
- Nem… szerintem nincs rajta másik csengőhang! – és tovább kacag az ágyon fetrengve. Most mi van? Ez most… felpattanok az ágyból és elindulok a fürdőbe. Majd pár pillanat múlva elér az agyamig is, amiket mondtam és én is elkezdek nevetni.
Tényleg azt vártam el sima hétköznapi ébresztőórától, hogy legyen rajta más csengőhang?! Áuuuuu! Ezt nem hiszem el! Ez az átka, ha évek óta a mobil hangjára ébredt az ember…
Tehát így indult a napunk. Reggeli után vettük fel először az egyenruháinkat, majd megálltunk egymás mellett a tükör előtt és árgus szemmel kezdtük el vizslatni magunkat. Nem is tudom mit vártam, de nem ezt az tuti! Mivel idáig a saját ruháinkat hordhattuk, annyira más volt ez a kép. Fehér blúz, hozzá zöld alapon türkiz csíkos nyakkendő. Ez az alap. Ez lesz mindenkin. A srácokon persze inggel. Lilla sima farmert vett fel hozzá sportcipővel, én pedig egy cicanacit hosszú csizmával. Elég érdekesen festettünk benne. Persze nagyon csinosan is egyben. Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen egyszerű holmi ilyen szuper tud lenni! Arra kellett rájönnöm, hogy ez az egyenruha tulajdonképpen remek dolog. Míg a kinti világban nagyon meghatározó szerepe van a divatnak, addig itt elmosódik ez az egész. Hisz ha mindenki egyforma ruhákat hord, akkor ez nem téma többé. És mivel meghagyták azt a szabadságot, hogy mindenki azt vehet fel alul, amit csak szeretne, így az egyéniségünk is megmutatkozhat.
- Szerintem csinik vagyunk! – jegyezte meg Lilla is, mintha csak olvasna a gondolataimban.
- Egyértelműen.
- Kíváncsi vagyok, hogy a fiúk mit szólnak majd hozzá!
- Mármint hozzánk, vagy ahhoz, hogy nekik hogyan tetszik az egyenruha?!
- Hát… hogy nekik, hogyan tetszik magukon!
Majd gyorsan elfordult, de még láttam rajta az áruló pirulást. Ó-ó! Csak nem történt valami tegnap este? Mivel elég hamar kidőltem, nem tudtam megvárni, hogy beszámoljon. Már ha akart volna. Most meg, ahogy nézem nem is fogom megtudni. Mindenesetre nem kérdezem meg.
- Mehetünk? – kérdeztem inkább és felkaptam az oldaltáskámat, amiben a füzeteim is a tolltartóm volt és elindultam kifelé. Lilla is követett a motyójával.
A folyosóról kiérve a nappaliba láthattuk, hogy a szemben lévő egyik terem ajtaja már nyitva van. Az Goldstein terme. Tudtuk, hogy ő tartja az első órát, mivel irodalom lesz. Gyorsan arrafelé vettük az irányt, de nem kellett volna annyira sietnünk, mert rajtunk kívül csak Oszi, Erika és Kitti volt benn. Ők az első padoknál ültek, így mi kiválasztottuk a középső sort. A teremben három sorban voltak a székek az egyszemélyes padokkal. Minden sorban négy- négy. Lilla a középső sorban közvetlenül az ablak felé eső padhoz ment, így én a mellette lévő középsőt választottam.
Hamarosan megszólalt a csengő. Jééé! Itt is van ilyen?! Majd betömörültek a többiek is a terembe. Bence Lilla mögé ült, Milán mögém, mellette Márk és Ádám, mellém Niki került Szilvivel előtte pedig még Levente vágódott le Oszi mellé. Közvetlenül előttem ült tehát Erika és mellette Kitti. Hurrá megvagyunk!
Goldstein is beviharzott a kezében egy hatalmas könyvkupaccal. Még a feje is alig látszott ki.
- Legyetek szívesek és mindannyian gyertek ki a könyveitekért.
Miután mindenki átvette az irodalom, a nyelvtan és a történelemkönyveket, majd visszaültünk a helyünkre elkezdődött az óra. Irodalom.
 Azt hittük, hogy „na akkor csak egy sima óra”, de Goldstein már egyből dolgozattal kezdett. Egy általános szintfelmérő. Voltak benne írók és műveik, idézetek, és írni kellett a kedvenc írónkról is. Remek! Mivel a második óra lett volna a nyelvtan, így azon is ezt írtuk, mert annyira sok volt. Mondjuk mellettem Lilla, a kis stréber, már a második óra elején végzett és büszkén letette a lapjait Goldstein asztalára. Ezután ő bármit csinálhatott. És mit csinált? Na, mit? Nekiállt olvasgatni a szöveggyűjteményt! Huh! Nem is néztem feléje többet, inkább befejeztem, amit írtam. Kedvenc írónak Tolkient választottam. Hiába… a Gyűrűk ura az örök.
Kicsöngetés után jött a tízórai szünet, amire átvonultunk az étkezőbe, ahol Anna néni frissen sült kakaós csigákkal várt minket. Hát mit mondjak? Imádnivaló a néni! Ahogy azt Ricsi meg is jegyezte neki párszor, míg mindenki leült az asztalokhoz.
- Helló csajok! – köszönt Milánnal együtt és leültek velünk szembe.
- Sziasztok!
- Na hogy vagy, kis Nebáncsvirág?- kérdezte Bence és én nem tudtam mit tenni, fülig pirultam. Azt hiszem a tegnapi akciómmal és a múlt heti viselkedésemmel elértem, hogy így hívjon.
- Nebáncsvirág? – kérdeztem azért vissza. – Köszi, jól.
- Igen. Ezentúl ez lesz a neved. – kacsint szekálódva. – Nemerits Niké Nóra Nebáncsvirág. Csupa NNNN! – majd hangosan felröhögött. De mi is elnevettük magunkat Lillával, hisz tényleg alliterált is ráadásul.
- Nehogy már tényleg így hívd! – kelt azért egyből a védelmemre Lilla.
- Jól van már. Csak vicceltem. Ma is bal lábbal keltetek vagy mi?!
Erre Lillával egymásra néztünk, mert eszünkbe jutott az ébresztő.
- Mondhatni. Nórának ugyanis nem tetszett a csengőhangom. – és kitört belőlünk a nevetés, mire a fiúk értetlenül összenéztek, így még jobban kacagtunk.
- Ezt most értenünk kéne? – kérdezte meg Milán.
- Nem – nem. Ez olyan csajos dolog.
- Akkor mindegy is. – Meg sem próbálták megérteni. - Mindenesetre örülök neki, hogy jobban vagy.
Hmm. Ezek szerint ők is aggódtak. Tényleg elég fura lehettem.
- Nem fog többet előfordulni. Megígérem.
- Hát azt ajánlom is! – fenyegetett meg Bence. – Te nem is sejted mit kellett kiállnom!
Felhúztam a szemöldököm és vártam, hogy folytassa, de Milán oldalba bökte és Lilla is szúrós szemekkel nézett rá. Talán Lilla panaszkodott neki?
Ismét megszólalt a csengő és mi mentünk is a másik terembe matekra, amit Kovács tanár úr tartott. Na, eddig se volt kedvencem ez a tantárgy, ahogy a többi reál vacakot is utáltam, de az hogy ráadásul, ez az ellenszenves muksó tartsa, az végképp betett a dolognak! Ez az ember nem normális az fix! Mindenkire úgy nézett, mintha egyenesen valami pokolfajzatok lennénk, majd közölte, hogy tőle aztán ne várjunk babusgatást, mert őt csak az érdekli, hogy mindenki tudja az anyagot, és hogy ne legyenek hisztik az esetleges rossz jegyek miatt! A dolgozatokat pedig addig fogjuk írni, míg mindenki nem ér legalább elégséges szintet! Persze korrepetálásra ne is számítsunk tőle!
Áááá! Ez egy barom!
Alig vártam, hogy végre vége legyen az óráinak!
 Főleg mivel ezután kezdődött a két nyelvi óra, ami a német és az angol volt. Nekem az igen fordulatos múltamnak köszönhetően ez kispályás dolog, hisz szinte anyanyelvi szinten beszélem mindkettőt. Az anyám ezt mindennél fontosabb dolognak tartotta. Bár nem amiatt, amiért én! Nagy meglepetésemre egy kétméteres izomkolosszus sétált be a terembe! Tamás, aki a tornatanárunk! Na ez érdekes lesz!
- Sziasztok! Most bizonyára sokan meglepődtetek, hogy engem láttok itt. Bevallom én is. Arról nem volt szó, hogy még nyelveket is oktatnom kell itt nektek, de mivel a nyelvtanár, aki vállalta volna a feladatot legnagyobb örömömre kismama lett, így nem tud itt lenni, tehát én veszem át ezt a feladatot. Ebből kitalálhattátok, hogy a feleségemről, Ritáról van szó. Bár eddig nem találkozhattatok itt vele, de majd sokszor ellátogat hozzánk. Hogy ne higgyétek, hogy ez egy lazulós óra lesz, elmondanám, hogy a magyaron kívül még négy nyelven beszélek! Szóval nem lesz gond!- olyan gyorsan és katonásan, de mégis normális stílusban mondta, hogy egyből mindenkinek szimpatikus lett szerintem. Nekem biztosan.
- Akkor szeretném tudni, hogy ki milyen nyelven beszél és milyen szinten.
Kiderült, hogy a csoport nagy része, csak magyarul tud,hiába tanultak az előző iskoláikban nyelveket, szinte semmi sem ragadt rájuk. Kivétel ez alól Lilla, aki alapfokon beszél németül és középfokon angolul, Milán aki szintén középfokú tudással rendelkezik angolból és Oszi, aki a számítógépeknek köszönhetően szinte perfekt belőle. Na és persze én.
- Nóra? És te? – kérdezte meg utoljára tőlem. Próbáltam lapítani, de most nincs mit tenni... válaszolnom kell!
- Én szinte anyanyelvi szinte beszélek angolul, németül, olaszul. Továbbá spanyolul és franciául is elég jól megy, bár az inkább csak alapszint. Valamint pár szót tudok oroszul is.
A kis mondandóm után csend borult a teremre. Nemcsak Tamás maradt csendben, de a többiek is. Uhh! Ez most akkor nagyon stréber dolog?! Tutira olyan vörös volt a fejem, mint a főtt rák.
Ezúttal is Bence sietett a segítségemre.
- Na akkor megvan, hogy ki tartja majd az órákat, ha maga nem ér rá a baba miatt! – röhögött fel és mindenki követte a példáját. Még Tamás is.
- Ez egy nagyon is jó ötlet Bence!
- Még jóhogy!
Érdekes egy srác. Valahogy próbálja oldani mindig a feszültséget. Amire szükség is van.
Hátrafordultam felé, hogy megköszönjem amit egy kacsintással vissza is jelzett. Milán is vigyorgott mellette. Az hiszem ez a két srác még okoz majd itt meglepetéseket.
És ezután véget is ért az első napunk. Már ami a tanítást illeti. Délután négytől ugyanis naponta három embernek kell bemennie Dokihoz. Névsorban most is, hála az égnek!
Tehát még van két napom, hogy kitaláljam, hogy mit mondjak annak a sarlatánnak!
Mert bármit is vágtam tegnap a fejéhez, nem gondoltam véresen komolyan, hogy bármikor lelépnék innen. Sőt! Egyre inkább úgy érzem, hogy itt a helyem! Velük.