4. fejezet

Lilla szemszöge:

Mérgemben meg sem álltam a szobáinkig. Csak puffogtam és morogtam, majd mikor bevágtam magam mögött az ajtót, akkor kaptam észbe, hogy nem vagyok egyedül,mert Nóra ijedten rezzent össze.
Bakker! Most tuti azt hiszi, hogy rá vagyok mérges, mert szemei riadtan meredtek rám.
- Ne haragudj Nóra, nem akartalak megijeszteni!
- Öhm… semmi gond. De mi történt?
- Bencéről kiderült, hogy egy kis pöcs.
Nóra erre kissé bizonytalanul felnevetett.
 - Hát kicsinek semmiképp sem nevezném. Van majd két méter magas.
 - Azt állította, hogy biztos PMS-ed van azért akadtál ki így.
 - Micsoda? – mosolygott tovább. - Na, akkor nem úszták volna meg ennyivel. És mit mondtál erre te?
 - Én mondtam neki, hogy nem csak akkor akadhatnak ki a csajok, de egyszerűbb erre fogni a srácoknak.
- Na, igen. De biztos, hogy emiatt akadtál ki rá?
Ahogy magamba néztem rájöttem, hogy rátapintott a lényegre. Egyáltalán nem ez volt a legnagyobb bajom és alapból valószínűleg nevettem volna rajta egyet, vagy visszaszólok valami hasonlót. De most... Azt hiszem én is hazudtam az este, egyáltalán nem olyan könnyű itt lenni, mint azt gondoltam, vagy amilyennek érezni akartam. Ez a hely pokoli.
- Először igen. De igazad van, már nem csak ez a baj. Ez a bezártság… és Doki sem könnyíti meg az itt létet.
- Hát az biztos! – vágja rá egyből. Már attól tartottam ismét visszatér az eddigi „márcsakazértsebeszélek” viselkedéséhez, így nagyon megkönnyebbültem mikor egy kis idő után bátortalanul kibökte. - Nagyon gáz voltam?
- Nem! Igazad volt! – Tényleg így is gondolom. És hatalmas bátorság kellett ahhoz, hogy ezt így mindenki előtt ki is mondja. – Sajnos, én nem mertem hasonlókat mondani, pedig nagyjából ez a véleményem.
Ezt meghallva a vállai leeresztenek és az egész feszült tartása ellazul kicsit. Eddig nem is figyeltem meg, de valahogy mindig olyan volt, mint aki arra vár, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatják. Mintha mindig egy áthatolhatatlan fal venné körül, ami mögé még csak belátni sem lehet. Most viszont, hogy máshogyan viselkedik, most lehet észrevenni a különbséget.
- Jaj! Pokolian érzem most ám magam! – egy hatalmas sóhaj hagyta el az ajkait, majd kezeit védekezően keresztbe tette maga előtt. - Ugyanakkor úgy érzem, mintha megkönnyebbültem volna. Egész héten szekált az a mocsok! Lehet, hogy nem kellett volna ennyire durván viselkedni vele, de ami sok az sok! Nem bánhat így velünk!
Vajon mik történhettek abban az irodában?! Engem egyáltalán nem háborítottak fel ennyire az ott történtek, bár az is igaz lehet, hogy velem van a legkevesebb dolga. Na nem mintha tudnám a többiek miért vannak itt, de biztos nem ilyen piti – bár számomra nem – problémával, mint hogy nem tudtak beilleszkedni.
- Én büszke vagyok rád! – jelentettem ki, hogy tudja mellette vagyok. - Szerintem mindenki nevében mondhatom. Én is láttam, hogyan távoztak tőle a többiek az elmúlt napokban.
Ismét felenged és hátradől a párnákra, így én is leülök vele szemben az ágyamra.
- Azt én is láttam. Szerintem nem ez a jó megoldás, hogy mindenkit kiakaszt.
- Szerintem sem. És csak gyűlik bennünk a feszültség. Nem véletlen, hogy egymásnak ugrunk. – utalok itt a Bencével történtekre és be kell látnom, hogy én vetettem el a sulykot, bár az ilyen „ te csak egy nő vagy” típusú beszólásokat tényleg nem nagyon tudom elviselni! - Teljesen olyan ez mintha kísérleteznének rajtunk, vagy legalábbis az érzelmeinken.
- Sajnálom, de egyszerűen én nem bírtam tovább csendben maradni! Ahogy hallgattalak titeket, meg az általános, tessék- lássék semmit se mondok sablont... Kiakadtam. Nagyon. Én megértem, hogy ezzel próbálkozott, de nem tetszik, hogy azután is folytatta, hogy látta- hisz látnia kellett,– hogy ez nem működik. Senki sem beszélgetett vele. Ebben biztos vagyok. Pedig ez lenne a lényeg.
Teljes mértékben igaza van. Én sem mondtam semmi lényegeset neki.
- Engem Doki választott be ide – amiért nagyon hálás vagyok. - Illetve felajánlotta, hogy itt új életet kaphatok. Eddig beleadtam mindent, hogy sikerüljön, de sajnos nagyon nehéz.
Na tessék most meg nekiállok panaszkodni. Nem tudom, képes vagyok- e beszélni olyan dolgokról, amik nagyon fájnak még mindig. Csak ne kérdezzen rá!
- Megkérdezhetem, hogy neked mit jelent az, hogy új élet? Milyen volt eddig?  - És naná, hogy rákérdez!!! - Ha nem akarsz, ne válaszolj, én sem állok még készen rá, hogy meséljek!
Vagyis megadja nekem a választás lehetőségét. Nem erőlteti a dolgot. Sőt! Ki is jelentette, hogy ő még biztos nem fog róla beszélni. Vagyis bármit is mondok, ő csak meghallgat,de cserébe nem kapok semmit. Az biztos, hogy megbízhatok benne olyan téren, hogy nem fogja elmondani senkinek. Tehát egy próbát megér, hátha így könnyebb lesz a többiek előtt is elmondani majd.
 - Számomra már csak ez a lehetőség maradt. – kezdtem el és látom, hogy érdeklődve előre dől. - A szüleim meghaltak egy autóbalesetben és nem volt senki más élő rokonom, így bekerültem az árvaházba. Sajnos mindenki babát szeretne örökbe fogadni, így mivel én már nyolc évesen túlkoros voltam, nem kellettem senkinek. Idáig tehát ott éltem.
Az arca nagyon kifejező és őszinte. Sajnál engem. Pedig nem ezt akartam elérni.
- Nagyon sajnálom. Biztos hiányoznak a szüleid. – mondja. - Bár én nem tudhatom milyen az. – Ez a pici részlet elárulja számomra, hogy minden bizonnyal vagy ő is árva, vagy csonka családból származik. Lehet, hogy így kell majd képet alkotnom róla? Sok- sok kis elejtett félmondatból? Hát az nem lesz egyszerű. - De miért kerültél a Programba? Nem bírtad az árvaházat?
Na ezt hogy is magyarázzam el neki? Nem bántottak, vagy semmi ilyesmi. Magam sem tudom mi volt ott velem, de semmi és senki nem érdekelt magamon kívül.
- Nem. – tényleg nem bírtam volna tovább ott maradni. - És magamba zárkóztam. Hihetetlenül hiányoznak a szüleim. Nagyon élénken emlékszem rájuk. Ők voltak azok a szülők, akiket minden gyerek kívánt volna magának. Megértőek, viccesek és annyira nagyon szerettek engem. Nem is biztos, hogy ha örökbe fogadnak jobban viseltem volna, mint azt, hogy senkinek sem kellettem. Olvastam, tanultam, de nem akartam senkivel kapcsolatot teremteni. A jegyeim jók voltak, így felfigyeltek rám. Doki minden héten ellátogatott az otthonba, és beszélt velem párszor. Meggyőzött, hogy ez az új élet tetszene nekem. – Egész máshogy írta le a dolgokat. „ Szép környezet és sok hasonló korú gyerek lesz ott! Biztosan találsz magadnak barátokat!” – a szavait, mintha most is hallanám, felidéződtek bennem. Ehhez képest a valóság egészen más volt.- Őszintén mondom, nem pontosan erre gondoltam, mint lehetőség.
- Az meg is értem. – ezek szerint ő is másra, jobbra számított. - A túl szép, hogy igaz legyen, akkor ismét beigazolódott. Abban pedig nekem is volt már részem, hidd el! – nagy levegőt vesz, majd egyenesen a szemembe néz. - És ezek után hidd el még jobban sajnálom, hogy ilyen mocsokul viselkedtem veled az elmúlt héten. Kérlek, ne haragudj! Megígérem, többet ilyet nem teszek!
Nagyon meglepő dolgok történnek ma úgy látszik. Ő kiakad, én hisztizek, ő bocsánatot kér olyan dolgokért, amikről nem teljesen ő tehet, én meg elmondok olyan dolgokat, amikről egyáltalán nem akartam beszélni. Mindenesetre nagyon jól esik. Egyáltalán nem haragszom rá.
 - Semmi baj. Láttam, hogy valami nagyon bántott. Én viszont megfogadtam, többet nem húz fel Doki. És nem is tudhattad milyen volt nekem ezelőtt! – ezzel úgy látszik le is zártuk a témát. - Ha te is készen állsz, bármikor elmesélheted, hogy te miért vagy itt.
Muszáj felajánlanom neki, hogy bármikor meghallgatom. És be kell vallanom, nagyon kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen lány, mint ő, mi miatt kerülhetett ide.
Sajnos nem érek célt. Látom rajta, hogy ismét elzárkózik.
- Hidd, el szeretném, de... de még nem megy! – a szaggatott levegővételei egyértelmű nagy lelki harcról árulkodnak. - Még Dokinak sem tudtam róla beszélni, pedig ő tud mindent szerintem. Vagy legalábbis azt hiszi. Ahogy Goldstein is gondolom. – egy pillanatra elhallgat, keresgéli a szavakat. - Van bennem egy érzés, ami... ami elszorítja a torkom már akkor is, ha rágondolok. De ígérem, hogy megpróbálom. Most tényleg megpróbálom, hogy jobb legyen! – határozza el magát. - És most már azt is tudom, hogy meghallgatsz majd, ha megteszem!
És napok óta először megjelenik egy mosoly az arcán.
 - Semmi baj én is csak neked meséltem el, és persze Doki és Goldstein tud csak róla.
Ekkor kopogtatnak az ajtón.
- Vajon ki lehet az? – kérdezi halkan. - Nyisd ki! Ha engem keresnek, akkor nem vagyok hajlandó beszélni senkivel! Jó?
Szinte biztos voltam benne, hogy ezt fogja mondani. Reménykedjünk, hogy nem Goldstein vagy Doki az. Őket nem lehetne lerázni.
 - Oké, most nekem sincs sok kedvem senkihez.
Odamegyek az ajtóhoz, de mielőtt kinyitnám kiszólok.
 - Ki az?
 - Sziasztok, Bence vagyok. – torokköszörülés hallatszik. – Lilla! Beszélhetnénk pár percre?
Nagyon meglepődtem. Bence idejött? És hozzám? Húha! Gyorsan visszafordulok Nórához, aki vigyorogva tessékel kifelé, ezért kinyitom az ajtót és szembetalálkozok Bencével.
- Oké, de tényleg csak pár percet kapsz. – hátrapillantok és megkérdezem azért. – Nem gond, ha kimegyek kicsit?
Hamiskásan néz vissza rám. Roppant módon élvezi a helyzetet.
- Dehogy.
- Rendben.
Kilépek és elindulunk a folyosón.
- Akkor menjünk az étkezőbe. Jó? – kérdezi még mindig óvatosan. azért csak nem voltam akkora hátpia, hogy ilyen legyen. Vagy mégis?!
- Oké mehetünk. – egyezek bele egyből. - Miről szeretnél beszélni?
Bence egész testében kihúzza magát és ismét megköszörüli a torkát.
- Csak szerettem volna tisztázni, hogy min kaptad fel ennyire a vizet! Én csak viccnek szántam azt a pms- es dolgot! – még a fejét is megrázza. Tényleg nem érti. Így utólag én sem. Hah! Ez ciki!
- Rendben. Akarom mondani semmi gond.  – igazán nem tudom mit mondhatnék, ami nem lenne cikis rám nézve. - Lehet, hogy kicsit jobban ki vagyok bukva, mert Doki már az idegeimen táncol. – Remélem elfogadja ezt a kifogást,mert mást biztos nem lennék képes mondani. - Viszont Nórára irtó büszke vagyok és mérges lettem, amikor a kirohanását egyből a PMS-el kapcsoltad össze. Lehet, kicsit többet kellene nőkkel lógnod, hogy tudd, nem csak ez az egy dolog, ami miatt kiakadhatunk.
Ettől feloldódik a légkör és ismét visszatér a korábbi normális állapot köztünk.
- Azon ne múljon! Tulajdonképpen, azt hiszem kedvellek titeket.
Közben beértünk az étkezőbe és miután mindketten csináltunk magunknak egy kakaót – Bence felmarkolt még hozzá vagy egy tucat linzert is – leülünk és elkezdünk csacsogni mindenféléről. Vagy egy óra is eltelik, mire visszamegyek a szobámba, ahol Nórát már alva találom. Biztos kikészítette ez a mai nap. Nekem is majd leragadnak már a szemeim, így gyorsan besurranok a fürdőbe, majd mihelyst végeztem ágyba bújok. Az utolsó gondolataim nem az elmúlt napon kattognak már, hanem a holnapi első tanítási napon. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz!

Nóra szemszöge:

Valami furcsa csörömpölő hang riasztott fel álmomból és felülve riadtan keresem a forrását. Mikor körbe pillantok, látom, hogy Lilla épp kinyúl a takaró alól és lenyomja az ébresztőjét, majd amilyen gyorsan csak tud, vissza is bújik. Aha! Tehát ez volt az a szörnyű hang! Én is visszafekszem, hogy végre megnyugodjon a szívverésem. Nem jó így kezdeni a napot. Remélem nem is kell többször. Ez volt az első és egyben az utolsó eset! Remélem nem lesz sértődés a dologból, de ezt azonnal tisztázni kell!
- Te, … Lilla! – szólítom meg. – Hallasz?
- Aha. – jön egy álmos hang a takaró alól.
- Szeretném leszögezni, hogy azonnal választanod kell! – Meg. Se. Mozdul. (!!!) - Vagy az ébresztőóra, vagy én!
Először halk kuncogás, majd egyre hangosabb nevetés szűrődik ki felőle. Örülök, hogy ezt ilyen viccesnek találja, de én teljesen komolyan mondtam.
- Nem viccelek! Hallod?! - szinte már kiabálok. - Ez a hülye vekkered majdnem szívinfarktust okozott nekem! Hacsak nincs rajta valami más csengőhang, akkor sürgősen el kell tüntetned innen, mert ha még egyszer meghallom, akkor fix, hogy a kukában köt ki! ... Darabokban!
Erre még hangosabb röhögés a jutalmam. Remek! Már épp oda akarok kapni, mikor lehúzza magáról a takarót és felsandít rám.
- Nem… szerintem nincs rajta másik csengőhang! – és tovább kacag az ágyon fetrengve. Most mi van? Ez most… felpattanok az ágyból és elindulok a fürdőbe. Majd pár pillanat múlva elér az agyamig is, amiket mondtam és én is elkezdek nevetni.
Tényleg azt vártam el sima hétköznapi ébresztőórától, hogy legyen rajta más csengőhang?! Áuuuuu! Ezt nem hiszem el! Ez az átka, ha évek óta a mobil hangjára ébredt az ember…
Tehát így indult a napunk. Reggeli után vettük fel először az egyenruháinkat, majd megálltunk egymás mellett a tükör előtt és árgus szemmel kezdtük el vizslatni magunkat. Nem is tudom mit vártam, de nem ezt az tuti! Mivel idáig a saját ruháinkat hordhattuk, annyira más volt ez a kép. Fehér blúz, hozzá zöld alapon türkiz csíkos nyakkendő. Ez az alap. Ez lesz mindenkin. A srácokon persze inggel. Lilla sima farmert vett fel hozzá sportcipővel, én pedig egy cicanacit hosszú csizmával. Elég érdekesen festettünk benne. Persze nagyon csinosan is egyben. Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen egyszerű holmi ilyen szuper tud lenni! Arra kellett rájönnöm, hogy ez az egyenruha tulajdonképpen remek dolog. Míg a kinti világban nagyon meghatározó szerepe van a divatnak, addig itt elmosódik ez az egész. Hisz ha mindenki egyforma ruhákat hord, akkor ez nem téma többé. És mivel meghagyták azt a szabadságot, hogy mindenki azt vehet fel alul, amit csak szeretne, így az egyéniségünk is megmutatkozhat.
- Szerintem csinik vagyunk! – jegyezte meg Lilla is, mintha csak olvasna a gondolataimban.
- Egyértelműen.
- Kíváncsi vagyok, hogy a fiúk mit szólnak majd hozzá!
- Mármint hozzánk, vagy ahhoz, hogy nekik hogyan tetszik az egyenruha?!
- Hát… hogy nekik, hogyan tetszik magukon!
Majd gyorsan elfordult, de még láttam rajta az áruló pirulást. Ó-ó! Csak nem történt valami tegnap este? Mivel elég hamar kidőltem, nem tudtam megvárni, hogy beszámoljon. Már ha akart volna. Most meg, ahogy nézem nem is fogom megtudni. Mindenesetre nem kérdezem meg.
- Mehetünk? – kérdeztem inkább és felkaptam az oldaltáskámat, amiben a füzeteim is a tolltartóm volt és elindultam kifelé. Lilla is követett a motyójával.
A folyosóról kiérve a nappaliba láthattuk, hogy a szemben lévő egyik terem ajtaja már nyitva van. Az Goldstein terme. Tudtuk, hogy ő tartja az első órát, mivel irodalom lesz. Gyorsan arrafelé vettük az irányt, de nem kellett volna annyira sietnünk, mert rajtunk kívül csak Oszi, Erika és Kitti volt benn. Ők az első padoknál ültek, így mi kiválasztottuk a középső sort. A teremben három sorban voltak a székek az egyszemélyes padokkal. Minden sorban négy- négy. Lilla a középső sorban közvetlenül az ablak felé eső padhoz ment, így én a mellette lévő középsőt választottam.
Hamarosan megszólalt a csengő. Jééé! Itt is van ilyen?! Majd betömörültek a többiek is a terembe. Bence Lilla mögé ült, Milán mögém, mellette Márk és Ádám, mellém Niki került Szilvivel előtte pedig még Levente vágódott le Oszi mellé. Közvetlenül előttem ült tehát Erika és mellette Kitti. Hurrá megvagyunk!
Goldstein is beviharzott a kezében egy hatalmas könyvkupaccal. Még a feje is alig látszott ki.
- Legyetek szívesek és mindannyian gyertek ki a könyveitekért.
Miután mindenki átvette az irodalom, a nyelvtan és a történelemkönyveket, majd visszaültünk a helyünkre elkezdődött az óra. Irodalom.
 Azt hittük, hogy „na akkor csak egy sima óra”, de Goldstein már egyből dolgozattal kezdett. Egy általános szintfelmérő. Voltak benne írók és műveik, idézetek, és írni kellett a kedvenc írónkról is. Remek! Mivel a második óra lett volna a nyelvtan, így azon is ezt írtuk, mert annyira sok volt. Mondjuk mellettem Lilla, a kis stréber, már a második óra elején végzett és büszkén letette a lapjait Goldstein asztalára. Ezután ő bármit csinálhatott. És mit csinált? Na, mit? Nekiállt olvasgatni a szöveggyűjteményt! Huh! Nem is néztem feléje többet, inkább befejeztem, amit írtam. Kedvenc írónak Tolkient választottam. Hiába… a Gyűrűk ura az örök.
Kicsöngetés után jött a tízórai szünet, amire átvonultunk az étkezőbe, ahol Anna néni frissen sült kakaós csigákkal várt minket. Hát mit mondjak? Imádnivaló a néni! Ahogy azt Ricsi meg is jegyezte neki párszor, míg mindenki leült az asztalokhoz.
- Helló csajok! – köszönt Milánnal együtt és leültek velünk szembe.
- Sziasztok!
- Na hogy vagy, kis Nebáncsvirág?- kérdezte Bence és én nem tudtam mit tenni, fülig pirultam. Azt hiszem a tegnapi akciómmal és a múlt heti viselkedésemmel elértem, hogy így hívjon.
- Nebáncsvirág? – kérdeztem azért vissza. – Köszi, jól.
- Igen. Ezentúl ez lesz a neved. – kacsint szekálódva. – Nemerits Niké Nóra Nebáncsvirág. Csupa NNNN! – majd hangosan felröhögött. De mi is elnevettük magunkat Lillával, hisz tényleg alliterált is ráadásul.
- Nehogy már tényleg így hívd! – kelt azért egyből a védelmemre Lilla.
- Jól van már. Csak vicceltem. Ma is bal lábbal keltetek vagy mi?!
Erre Lillával egymásra néztünk, mert eszünkbe jutott az ébresztő.
- Mondhatni. Nórának ugyanis nem tetszett a csengőhangom. – és kitört belőlünk a nevetés, mire a fiúk értetlenül összenéztek, így még jobban kacagtunk.
- Ezt most értenünk kéne? – kérdezte meg Milán.
- Nem – nem. Ez olyan csajos dolog.
- Akkor mindegy is. – Meg sem próbálták megérteni. - Mindenesetre örülök neki, hogy jobban vagy.
Hmm. Ezek szerint ők is aggódtak. Tényleg elég fura lehettem.
- Nem fog többet előfordulni. Megígérem.
- Hát azt ajánlom is! – fenyegetett meg Bence. – Te nem is sejted mit kellett kiállnom!
Felhúztam a szemöldököm és vártam, hogy folytassa, de Milán oldalba bökte és Lilla is szúrós szemekkel nézett rá. Talán Lilla panaszkodott neki?
Ismét megszólalt a csengő és mi mentünk is a másik terembe matekra, amit Kovács tanár úr tartott. Na, eddig se volt kedvencem ez a tantárgy, ahogy a többi reál vacakot is utáltam, de az hogy ráadásul, ez az ellenszenves muksó tartsa, az végképp betett a dolognak! Ez az ember nem normális az fix! Mindenkire úgy nézett, mintha egyenesen valami pokolfajzatok lennénk, majd közölte, hogy tőle aztán ne várjunk babusgatást, mert őt csak az érdekli, hogy mindenki tudja az anyagot, és hogy ne legyenek hisztik az esetleges rossz jegyek miatt! A dolgozatokat pedig addig fogjuk írni, míg mindenki nem ér legalább elégséges szintet! Persze korrepetálásra ne is számítsunk tőle!
Áááá! Ez egy barom!
Alig vártam, hogy végre vége legyen az óráinak!
 Főleg mivel ezután kezdődött a két nyelvi óra, ami a német és az angol volt. Nekem az igen fordulatos múltamnak köszönhetően ez kispályás dolog, hisz szinte anyanyelvi szinten beszélem mindkettőt. Az anyám ezt mindennél fontosabb dolognak tartotta. Bár nem amiatt, amiért én! Nagy meglepetésemre egy kétméteres izomkolosszus sétált be a terembe! Tamás, aki a tornatanárunk! Na ez érdekes lesz!
- Sziasztok! Most bizonyára sokan meglepődtetek, hogy engem láttok itt. Bevallom én is. Arról nem volt szó, hogy még nyelveket is oktatnom kell itt nektek, de mivel a nyelvtanár, aki vállalta volna a feladatot legnagyobb örömömre kismama lett, így nem tud itt lenni, tehát én veszem át ezt a feladatot. Ebből kitalálhattátok, hogy a feleségemről, Ritáról van szó. Bár eddig nem találkozhattatok itt vele, de majd sokszor ellátogat hozzánk. Hogy ne higgyétek, hogy ez egy lazulós óra lesz, elmondanám, hogy a magyaron kívül még négy nyelven beszélek! Szóval nem lesz gond!- olyan gyorsan és katonásan, de mégis normális stílusban mondta, hogy egyből mindenkinek szimpatikus lett szerintem. Nekem biztosan.
- Akkor szeretném tudni, hogy ki milyen nyelven beszél és milyen szinten.
Kiderült, hogy a csoport nagy része, csak magyarul tud,hiába tanultak az előző iskoláikban nyelveket, szinte semmi sem ragadt rájuk. Kivétel ez alól Lilla, aki alapfokon beszél németül és középfokon angolul, Milán aki szintén középfokú tudással rendelkezik angolból és Oszi, aki a számítógépeknek köszönhetően szinte perfekt belőle. Na és persze én.
- Nóra? És te? – kérdezte meg utoljára tőlem. Próbáltam lapítani, de most nincs mit tenni... válaszolnom kell!
- Én szinte anyanyelvi szinte beszélek angolul, németül, olaszul. Továbbá spanyolul és franciául is elég jól megy, bár az inkább csak alapszint. Valamint pár szót tudok oroszul is.
A kis mondandóm után csend borult a teremre. Nemcsak Tamás maradt csendben, de a többiek is. Uhh! Ez most akkor nagyon stréber dolog?! Tutira olyan vörös volt a fejem, mint a főtt rák.
Ezúttal is Bence sietett a segítségemre.
- Na akkor megvan, hogy ki tartja majd az órákat, ha maga nem ér rá a baba miatt! – röhögött fel és mindenki követte a példáját. Még Tamás is.
- Ez egy nagyon is jó ötlet Bence!
- Még jóhogy!
Érdekes egy srác. Valahogy próbálja oldani mindig a feszültséget. Amire szükség is van.
Hátrafordultam felé, hogy megköszönjem amit egy kacsintással vissza is jelzett. Milán is vigyorgott mellette. Az hiszem ez a két srác még okoz majd itt meglepetéseket.
És ezután véget is ért az első napunk. Már ami a tanítást illeti. Délután négytől ugyanis naponta három embernek kell bemennie Dokihoz. Névsorban most is, hála az égnek!
Tehát még van két napom, hogy kitaláljam, hogy mit mondjak annak a sarlatánnak!
Mert bármit is vágtam tegnap a fejéhez, nem gondoltam véresen komolyan, hogy bármikor lelépnék innen. Sőt! Egyre inkább úgy érzem, hogy itt a helyem! Velük.

3. fejezet

Milán szemszöge:

Ha úgy is gondoltam az első nap, hogy nem lesz ez olyan rossz hely, hát ez nagyon gyorsan megváltozott. Már a második napon. Doki ugyanis nemcsak hogy megkeserítette fokozatosan napról- napra mindenki életét, de olyan szinten taccsra vágott egyeseket, hogy szívem szerint leütöttem volna. Még alig telt el az első hét, de én már a szökést fontolgatom, amire lássuk be, nem sok esély van, de azért álmodni szabad… nem?! Bence abszolút egyetért velem.
Kezdődött azzal, hogy reggeli után Goldstein bejelentette, hogy mivel a tanítás csak bő egy hét múlva kezdődik, így addig is napi egy látogatást kell tennünk az orvosi szobában. A többi időt bármivel eltölthetjük az intézeten belül. Mivel az volt a legegyszerűbb, hogy névsor szerint vonuljunk be, így én a füstölgő- duzzogó Niki után léptem át a küszöböt. Bár mostanra kijózanodott, de nem lett szerethetőbb az biztos.
- Hello Milán! – kerülj beljebb üdvözölt vidáman Doki. – Foglalj helyet!
Az orvosi szoba egyszerűen berendezett volt. Két oldalról volt bevilágítva az ablakokkal, közöttük egy nagy szekrény, a szemközti ablak előtt volt Doki asztala előtte pedig két szék, ő háttal ült az ablaknak. Én lehuppantam a jobb oldaliba és kényelmesen, lazán elhelyezkedtem. Várta, hogy megszólalok, de ez előző nap Goldsteinnél sem vált be, így vártam, hogy feltegye az idióta kérdéseit. De ő csak lapozgatta tovább az újságját, mintha ott sem lennék. Vagy ezt próbálta elhitetni velem.
Egyszer csak felkiáltott:
- No, fene! Nyertem 3000 Ft-ot!
Mivel nem fejtette ki bővebben és én sem kérdeztem rá miért azt hittem nem fogja folytatni. Aha! Persze…
- Vesztettek a Farkasok! – a gyomrom azonnal a torkomba ugrott. Ők voltak a csapatom. – Kész mázli, hogy itt vagy fiam! Így mindig tudom, hogy ellenük kell fogadnom! – majd rám sandított, hogy felmérje a reakciómat. Hogy ott rohadna meg a mocsok! Tudta nagyon jól, hogy hogyan fogok reagálni! A düh, a kétségbeesés és az óriási bűntudat mellett olyan erős agresszivitást váltott ki belőlem, hogy majdnem nekiugrottam. Valószínűleg ezt is várta. Hát azon ne múljon!
- Hogy képzeli, hogy így leírja őket!? Ők egy remek csapat! Sőt! A legjobbak! – kiáltottam felugorva a székről ökölbe szorított kezekkel.
Mikor erre csak hátradőlt vigyorogva, még jobban felment bennem a pumpa.
- Komolyan?! Ne mond! … Ahogy az eredménytáblát nézem nem nyertek… hmm… - gyorsan vetett egy kamupillantást az újságjára. – Ja, igen! Idén még egyszer sem! Tehát abszolút ők az utolsók! Még a Medvéktől is kikaptak!
Pontosan tudta, hogy bár együtt készültünk fel erre az idényre, én nem lehettem ott játékosként egyik meccsen sem a Program miatt. Ergo szerinte az én hibám, hogy nem nyertek eddig! De ezt én is tudom a francba is! Illetve tudom, hogy mekkora szükségük lenne rám… őket is megviselte, ami velem történt.
- Majd a következőt megnyerik! – védtem meg a csapatot.
- Óóó… azt kötve hiszem! Most a Sasokkal fognak összecsapni! – vitázott és közben elkezdte dörzsölni a tenyereit, mint valami eszelős. Grrrrr....
Egyértelmű volt, hogy ez az egész arra megy ki, hogy engem cukkoljon vele, és talán épp ezért bírtam csendben maradni, bár pokoli nehezemre esett. Ha azt tehettem volna, amit szerettem volna, akkor már az asztalról szedegethette volna a fogait, úgy pofán rúgom! Akkor arról is megbizonyosodhatott volna, hogy valóban meggyógyult a sérülésem.
Mivel úgy látszik átmentem a „ne verjük meg a Doki”-t teszten, így elkezdte a kérdezősködést.
- És hogy tetszik itt?
- Jó. Tetszik.
- Kijössz a szobatársaddal?
- Igen, jófej.
- Örülök neki. Van, még akivel megismerkedtél itt?
- Nem igazán.
- Tényleg? Nem ti ültetek a szobatársaddal kinn a padon Nikével és Lillával?
- Ki az a Niké? – kérdeztem vissza, mert még mindig az előzőek hatása alatt voltam, így nem is esett le, hogy kire is gondolhatott.
- Hát Nemerits… öhm… izé … igazad van. Szóval Nórával és Lillával?
- Nóra nem is Nóra, hanem Niké? Az a Niké?! – döbbentem le teljesen, mikor rájöttem végre, amin tegnap óta agyaltam. Már tudom honnan volt olyan ismerős a csaj! Gyerekkorom óta ezer helyen találkoztam már a képeivel. Tehát modell. Bassza meg! És nem is akármilyen!
- Igen. Ő Niké. Az a Niké. De a Nóra nevet használja.
- De mi a francot keres ő itt?!
Totálisan felháborodtam. Most már biztos voltam benne, bár eddig is voltak sejtéseim, hogy ez a csaj rohadt gazdag. Lehet, hogy saját magának köszönheti, de ez semmit sem jelent, hisz rám nézve ez még rosszabb. Azt eddig is tudtam, hogy nem sok esélyem van egy ilyen gyönyörű és gazdag lánynál, na de hogy szinte egyáltalán nincs, azt nem gondoltam volna! Márpedig ez a helyzet. Nóra szép, lóvés és ezek szerint sikeres is, ami azt jelenti, hogy okos is. Mi a francot akarhatna tőlem az ex futballsztár csóró drogosgyerektől?! Ha van egy csöpp esze, akkor inkább jó nagy ívben elkerül. A francba!
- Nem mondhatom el miért került ide, vagy akár bármelyik társad. Ez gondolom egyértelmű. – szögezte le Doki felrázva önmarcangolásomból. – De úgy látom felkeltette az érdeklődésedet!
A kedvem véglegesen elcsesződött, így hogy eltereljem a figyelmét az újabb kudarcomról, inkább a macsó stílusra váltottam.
- Jó csaj. Igazán „odavaló” – kacsintottam. – Már ha érti, mire gondolok!
Ezen láthatóan felháborodott, mert még levegőt is elfelejtett venni. Ez az! Legalább kicsit visszavághatok az eddigi csesztetésekért.
- Tudja arra gondoltam, hogy mivel két évig itt kell rohadnom, igazán kellemesebbé tehetném ezt az időt! Ő pont alkalmas lenne rá! – félmosolyra húztam a számat és úgy tettem, mint aki álmodozni kezd Nóráról, ami azért egyáltalán nem esett nehezemre. Nagyon nem.
Doki úgy látszik megtalálta a hangját, mert olyan hangosan kiáltott rám, hogy ugrottam egyet a székemben.
- Meg ne merd próbálni kisöreg! Ha bármivel is bántani mered, velem találod magad szemben! – kezdett el fenyegetni. - Lehet, mire észbe kapsz, már kinn is leszel a kapun. Azt pedig nem akarod, vagy mégis?! Tévedtem volna, hogy bevettelek a Programba?!
Annyira meglepődtem ezen a heves kirohanáson, hogy szólni sem tudtam. Okéééé! Tehát a csaj tabu, vagy mi! Gondolom akkor az összes többi is. Vagy csak ő? És csak nekem, vagy másnak is? Azért ezt jó lenne tudni. Csak velem van baja, vagy mindenki ezt kapja? Hát ez aztán igazán remek! Tényleg jobb hagyni az egészet. Bár ezzel a viselkedésével pont az ellenkező hatást érte volna el normál esetben nálam. Tipikus dolog, ha az embernek azt mondják valamire, hogy nem lehet, akkor már csak azért is azt fogja csinálni! De ez most nem normál eset volt.
Meghunyászkodva a szemeimet lesütve mondtam:
- Rendben. Értettem. És nem… nem akarok elmenni innen!
Látva a reakciómat visszavonult, de még mindig látszott rajta, hogy majd szétveti az ideg.
- Rendben, most mehetsz! Holnap folytatjuk!
Gyorsan felálltam mielőtt meggondolja magát és kimentem átadva a helyem Ádámnak, aki már a szemközti falnál várakozott. Mivel ezek után nem volt kedvem senkihez, így bevonultam a szobánkba és elnyúltam az ágyon.
Tehát ez volt az első terápiás óra. Igazán felkavaró volt mondhatom. Annyira kikészített a sok agyalás miatta, hogy valószínűleg elaludhattam, mert arra ébredtem, hogy pár órával később Bence rontott be hasonló idegállapotban, mint én.
- Hogy a fene vinné el azt a szemetet!- morgott és a kezében lévő négy- öt darab szendvicsből beleharapott az egyikbe. – Kérsz te is egyet? – kérdezte mikor észrevette, hogy bámulom.
- Igen. Kösz. – és ő már hajította is felém az egyiket.
Míg ettünk nem szólalt meg egyikünk sem. Neki is kellett egy kis idő, mire újra emberi gondolatai lesznek. Elég vicces volt látni, míg lenyugtatja magát.
- Ez a Doki totál ki fog minket csinálni, ha hagyjuk!- mondta még mindig dühösen, mikor végre megszólalt.
- Ne is mond, nemcsak a külvilágról kell lemondanunk, hanem cölibátust is kell tennünk, úgy látszik! – vázoltam fel azt, amin a legjobban meglepődtem.
- Micsoda? – vonta fel a szemöldökét.
- Esküszöm haver. A Doki totál kiakadt mikor Nóráról elejetettem pár szót. Pedig ő kérdezte, hogy együtt voltunk-e tegnap a padon.
Bence erre végre elkezdett röhögni.
- A legjobb tudomásom szerint nem voltatok együtt. Persze nem rajtad múlt. – kacsintott. - És hát nem hiszünk a tündérmesékben, nem?
Már én is vele nevetek, mert úgy utánozta Nóra szavait, mintha ő mondta volna.
- Na, ja. Sajnos nem én vagyok a szőke herceg fehér lovon.
És erre megint elkomorodom, hisz tényleg nem én vagyok. Bence ezt észrevéve próbált jobb kedvre deríteni. Azt hiszem ez olyan oda- vissza dolog lesz köztünk.
- Azt mondta, hogy ő sem hercegnő. Emlékszel?
- Tényleg ezt mondta. – erősítettem meg, mert tényleg azt mondta. Hogy közben én rájöttem, hogy mégis az, nem igazán volt fontos.
- Egyébként kellemes csalódás volt nekem ez a csaj. Azt hittem olyan tipikus fennhéjázó sznob, aki lekezelően viselkedik a hozzánk hasonlókkal, de totál … öhm… kedves volt.
Ehhez nem kell hozzáfűznöm semmit. A tények magukért beszéltek. Bár az igaz, hogy otthagytak minket, mikor Márkék megérkeztek, de addig még ránk is mosolyogtak.
Viszont az a srác viszont pont olyan sznob seggfej, mint amilyennek gondoltam. Azt hiszem, nem leszünk jóban. Mielőtt kimentünk az udvarra megállítottak minket Ádámmal egy amolyan „az erősebb kutya baszik” versengésre, de mi Bencével inkább otthagytuk őket. Ezt persze nem hagyhatták annyiban és odajöttek ők is a csajokhoz. Aztán meg arra gondolok, hogy milyen szemeket meresztett Nórára, hát az tuti, hogy egyszer még meg fogom csapni. Remélem a Doki őt is befenyíti!
- Hát igen. Szép, aranyos és full pénzes! Tényleg nem pálya! Na de mindegy is, hisz mint mondtam nem érhetünk hozzá, sem máshoz! Ezt a Doki elég nyilvánvalóvá tette!
Bence felhorkant.
- Szuper! Amúgy nekem is megjegyezte, hogy ne verjek össze senkit!
Hmm. Bence valami bandatag volt, vagy mi?
- Azt hiszem, össze kell fognunk ellene! Nem hagyhatjuk, hogy megkeserítse az itt tartózkodásunkat!
- Úgy legyen!
Miután ebben megállapodtunk az ezt követő napokban is felvidítottuk egymást minden alkalommal. Szükség is volt rá.
Ami jó dolog volt a sok szar mellett, hogy minden nap tudtam edzeni. Megismertem az éjjeli őrt, Tamást, aki a testnevelő tanárunk lesz majd. Elég normális tag, ahhoz képest, hogy egy volt katona. Nem sokat beszélgettünk, de az is elég volt, hogy leszűrjem, minden segítséget meg fog adni, hogy tovább erősödjek.
 A lányokkal az elmúlt héten egyáltalán nem sikerült beszélnem-, beszélnünk. Bár egyszer megállítottuk Bencével Lillát az étkezőből kifelé, hogy megkérdezzem Nóráról, de csak annyit tudtunk meg, hogy ő is kivan Doki miatt és ezért ki sem jön a szobából, ha nem muszáj. Ezek szerint, ezért nem láttuk mi sem. Ami azonban aggódásra késztetett, az az volt, hogy Lilla megjegyezte, hogy Nóra nem nagyon beszél még hozzá sem. Sőt senkivel, mióta először benn volt annál a sarlatánnál! Csak a legszükségesebbeket mondja: a „köszönöm” – „kérem” és azt is csak ha elengedhetetlen. Lilla nagyon helyes lány és kifejezte, hogy mennyire aggódik már érte, de ugyanakkor már elege is van ebből, mert nem szívesen megy be így a szobájukba. Ezek után általában egy eldugott kis zugban láttuk mindig olvasni a nappaliban.
A többiek pedig felszínes beszélgetésen kívül nem kerültek a közelünkbe. Mindenki úgy viselkedett, mint egy harcra vagy támadásra kiéhezett ketrecharcos. A legkisebb konfliktus is hatalmas harcba fulladhatott volna. Így inkább mi is próbáltuk őket elkerülni. Niki hozta a formáját, de igazából senki sem foglalkozott vele, mindenkihez odasündörgött kicsit minden nap, és próbálta felhívni magára a figyelmet. Nem mintha nem lenne már így is eléggé feltűnő! Persze nem jó értelemben. Egyedül mi voltunk nyugodtak Bencével. Legalábbis látszólag. Nekem legalábbis nem sok hiányzott a kitöréshez.
- Kíváncsi leszek milyen lesz ez a mai este!- sóhajtott fel mellettem készülődve Bence, kiszakítva gondolkodásomból.
Ma volt ugyanis az utolsó szabadnapunk, amit egy közös tábortüzes buliban ünneplünk meg. Goldstein persze ismét kijelentette, hogy a megjelenés kötelező. Mintha nem tudnánk, hogy ezen az istenverte helyen semmi beleszólásunk sincs a dolgokba.
- Igen. Én is. Doki is ott lesz, tehát jobb, ha felkészülünk.
- Rendben. Biztos tervez valamit. Nagyon furán viselkedett ma velem.
- Velem is.
Francba! Na ez tényleg nem jó. Akkor ez az este el van cseszve már most!

Bence szemszöge:

Mire kiértünk a tisztásra az erdő szélén, már mindenki ott volt. Körbevették a tüzet és az alkonyi fényben ez valami hihetetlenül idilli kép volt. Vagyis lett volna, ha nem vág mindenki utálkozó fejet. Lilla mellett volt még két hely így odaültünk le Milánnal. Most láttuk meg, hogy bizony Lilla nem hazudott. Nóra, aki mellett Márk terpeszkedett felsőbbségesen, nemcsak hogy felénk se nézett, de csak bámulta a lángokat és senkiről sem vett tudomást. A szemei alatt sötét karikák húzódtak. Lilla pedig hiába szuggerálta, egyszerűen nem foglalkozott vele. Így persze nagyon megörült mikor mellé ültem. Azért jobban esett volna, ha csak magam miatt teszi.
- Sziasztok! – köszöntünk egyszerre Milánnal.
- Helló fiúk! – Lilla lelkesen üdvözölt minket, de Nóra nem. Vagy nem akarta, vagy egyszerűen tényleg nem vett minket észre.
- Helló Nóra! – kezdett el integetni Milán. Nem bírta elviselni gondolom, hogy még csak kutyába se veszi őt a csaj. Arról nem is beszélve, hogy Márk ott ült mellette.
Erre, mint akit álmából riasztottak, felkapta végre a fejét.
- Öhmm… sziasztok! - majd mintha mi sem történt volna visszabámult a tűzbe.
Ránéztem a mellettem ülőkre, Lillától csak egy tanácstalan sóhajt kaptam, Milán viszont mérgesen összehúzta a szemöldökét és már felállni készült, gondolom, hogy odamenjen hozzá, de Goldstein hangja megállította ebben.
 - Na örülök, hogy mindenki megérkezett! Először is szeretnék gratulálni, hogy kibírtátok itt az első megerőltető időszakot. Tudom, hogy Doki nem kímélt titeket, de higgyétek el, hogy okkal tette ezt! – kicsit megköszörülte a torkát. – Aki bekerült a Programba az mind vállalta, hogy minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy sikeresen elvégezze ezt az egészet, és aki már az első hetet sem tudja végigcsinálni, az biztos, hogy nem fogja kibírni a későbbiekben sem! Tehát szeretnék gratulálni mindenkinek, hogy még itt vagytok! Ez azt jelenti, hogy sikeresen vettétek az első akadályt, amit remélem még sok követ!
Mindannyian csendben vártuk, hogy befejezze a szónoklatát. Senki sem akart semmit hozzátenni ismét, így folytatta.
 - Úgy látom, egyenlőre nem vagytok valami közlékenyek! Remélem, ez nem a személyemnek köszönhető! – nevetett fel, amivel nem aratott nagy sikert, bár Lillának tetszett. Hmm… talán az idősebb palikra bukik, vagy mi?!
- Na, akkor lássunk neki az evésnek! Anna néni nagy szeretettel készítette össze nekünk a botokon található saslikokat! Jó étvágyat!
Mindenki az előtte lévő botokért nyúlt és a parázs felé tartotta. Az Isten áldja meg Anna nénit, aki megismerve engem, egyből két botot nyújtott felém megérkezésünkkor.
 - Na mi van, ilyen kivételezett lettél? – szekálódott halkan Lilla.
 - Naná! Imádnak a nők! – viccelődtem, amire felnevetett. Cáfolja ha meri!
 - Hű persze imádnak látom! Le sem tudod vakarni őket.
 - Hééé ez nem volt fer! -  tettettem a sértődöttet.
 - Sajnálom, de ezt nem hagyhattam ki! -közben mosolygott és igyekezett elrejteni arca pirulását.
  - Rendben el van nézve. - kacsintok rá és közben odapillanottam Nórára aki továbbra is csak bámult a tűzbe. - A szobatársad tényleg nagyon odavan. Azóta sem beszél veled se?
 - Nem igazán. Néha megszólít, hogy kölcsönkérje a ceruzám és jó éjt, jó reggelt- el köszön. Igazából nem tudom mi lett vele! Nem mintha cserfes lenne, de kezdem nagyon sajnálni.
 - Mi a francot csinálhatott vele Doki?! Mondjuk nálam és Milánnál is bepróbálkozott, de eddig nem sikerült két vállra fektetnie! És te, okés vagy?
 - Igen, egyenlőre minden remek. Tetszik a hely is olyan békés, nyugodt. - az arca teljesen kisimult és ismét olyan volt az arca, mint mikor először megláttam. A kis Álmodozó. Nálad mi a helyzet? Mostanában nem láttalak dühöngeni Doki látogatásai után .
 - Mert már úgy megyek be, hogy baromira nem érdekel, mit csinálok ott! Túl kell esni rajta és kész! Ráadásul Milánnal megfogadtuk, hogy nem hagyjuk, hogy kicsináljon minket! – árultam el a titkunkat. -  Amúgy tényleg nem olyan gáz ez a hely. Eddig nem is volt balhé! Jó sokat lehet enni például! - vigyorgok és mivel közben elkészült az étel enni kezdek.
 - Vigyázz forró! – figyelmeztetett még épp időben, így kicsit megfújom. -  Én még sütöm az enyémet picit . – közben a szemöldökét összevonva gondolkozott. - Tetszik a felfogásod, de igazából, itt valóban segíteni akarnak rajtunk. Nem hiszem, hogy direkt bántanának.
Erre inkább nem mondtam semmit.
Befejeztük az evést és mindenki jóllakottan hátradőlt.
Már- már azt hittem, hogy egy békés esti falatozásnak és nyugis dumálásnak nézünk elébe, mikor Doki rákezdte. A teli gyomrom felfordult a hangjától. Ha most emiatt hányni kezdek, akkor nem állok jót magamért!
 - Itt az ideje egy igazi beszélgetésnek gyerekek. Szeretném, ha mindenki elmondaná, hogy milyennek tapasztalta meg az eddigieket! Kezd el légy szíves Lilla!
Mivel ő ült pont vele szemben, így őt szúrta ki.
 - Szerintem a hely gyönyörű. A szobatársamnak nagyon örülök, mert találtunk egymásban közös vonásokat. A többiekkel még csak most ismerkedem. Sajnos nem volt rá módom, hogy mindenkivel elbeszélgessek, de hát előttünk áll az egész tanév.
 - Igen ez így van. Köszönöm. Bence?
 - Jó hely. Az én szobatársam is remek. - pacsizok össze Milánnal. - De Anna néni a legjobb! - kacsintok rá az idős hölgyre, aki egy meleg mosollyal válaszol.
 - Köszönöm neked és örülök, hogy ennyire megszeretted Anna nénit! - nagyon meglepődött, hogy kiemeltem az idős hölgyet. - Milán?
 - Megvagyok. Tamással sokat edzünk és örülök én is, hogy Bencével ilyen jól összehaverkodtunk.
Ezután a többiek is elmondták a hasonló sablonszövet, nagyjából ugyanazt, mint mi. Egyedül Niki hisztizett egy sort, de tőle esküszöm már hiányzott volna, ha nem teszi. Így legalább mindig van min nevetni. Na igen, és Márk még persze megjegyezte, hogy nagyon nem várja a sulit. Kénytelen vagyok egyetérteni vele! Én se, az hétszentség! Aztán következett a mi kis Nebáncsvirágunk, aki idáig lehajtott fejjel hallgatta végig a többieket. Azt hittem, hogy nem is fog megszólalni, így nagyon meglepődtem, mikor meghallottam a határozott vitriolos hangját.
- És akkor végül, de nem utolsó sorban jöjjön Nóra! Neked mi a véleményed eddig az intézetről?
Nóra most először nézett fel, egyenesen Doki szemébe és megszólalt.
 - Hogy nekem mi a véleményem? Az igazat akarja hallani?
 - Hát persze hogy azt. - vágja rá Doki.
 - Akkor tudja meg maga vadállat, hogy az a véleményem, hogy pénzért vette a diplomáját, mert csak ahhoz ért, hogy minket jól megkínozzon! Az egész héten az volt a tudatos célja, hogy a selejtet, ahogy ön mondta az egyik foglalkozáson, kiszórja innen! Mégis kinek képzeli magát?! Akik itt vannak mind erősebbek,mint Ön, mert mind képesek voltak túlélni azt, ami velük történt! És tudom, hogy irónikus, hogy pont én mondom ezt, de akkor is így van! Szóval hogy mi a véleményem Doki!? Az, hogy maga egy igazi sarlatán, akinek nemhogy kőből van a szíve, de egyáltalán nincs is! Rohadjon meg az egész terápiájával egyetemben, mert ha nem változtat a hozzáállásán, akkor fogom magam, aztán lelépek innen minél messzebbre! Van elég pénzem és szabadságom, hogy megtehessem! Az, hogy itt vagyok az én döntésem, ha elmegyek innen, az is az enyém lesz egyedül! Tehát részemről befejeztem ezt az egészet, míg bocsánatot nem kér azért, amiket mondott! - ezzel felpattant és pillanatok alatt elrohant.
Az egészet egy levegővétel nélkül vágta oda Dokinak, akinek az arcáról ugyan nem lehetett leolvasni semmit, de a szemein látszott, hogy megdöbbentették és elgondolkodtatták a lány szavai. Valószínűleg tőle várta a legkevésbé ezt a kirohanást. Ahogy én sem.
Mindenki leforrázva ült majd Goldstein megelégelve a csendet felszólított minket, hogy mehetünk a szobáinkba. Vagyis a buli meghalt. Nóra elintézte. Mondjuk tökéletesen igaza volt. Az hiszem, egyre jobban megkedvelem ezt a csajt.
Mi is elindultunk, majd mellém pillantva látom, hogy Milán nevet és Lilla is nagyon mosolyog.
 - Mi ilyen vicces? –kérdezem Lillát.
 - Hát lényegében most hallottam először értelmes hosszú mondatokat Nórától egész héten. Örülök, hogy kiadta magából. Így remélem, már jobban érzi magát. Talán néhány percre még egyedül kéne hagynom kicsit. Hadd nyugodjon meg!
 - Hát nem is tudom. - nevetek most már én is vele. - Szerintem olyan frappánsan küldte a Dokit a francba, hogy közben még csak ronda szót sem nagyon használt! És ráadásul mindezt úgy, hogy fel sem emelte a hangját, csak tényként közölte vele, hogy egy seggfej! Nem akarok a célpontjába kerülni, mikor ilyen!
 - Ahh imádom a csajt! - hallottuk meg ekkor a hátunk mögül, mire mellettem Milán megfeszült.
 - Na igen de csak nem kezdhet el bólogatni és helyeselni a teljes csoport. Képzeld milyen lett volna Doki feje!
Közben Milán visszafordult, de mi megyünk tovább.
 - Szerintem jól tette! Nem gondoltam volna, hogy ő lesz az első, aki kifakad!
 - Szerintem is jól tette, csak nagyon meglepő volt. Főleg az elmúlt hét után. Talán Doki kicsit visszavesz és emberibb lesz.
- Az kizárt. - cáfolom meg egyből. Nemhogy jobb lett volna nála az irodában a helyzet, de napról- napra egyre keményebb lett. Nem hinném, hogy bármi is megváltozna ettől. - Mondjuk engem is meglepett Nóra. Eddig egy szót se szólt, most meg ez. Nem lehet épp pms-e van? Akkor szoktatok ti csajok ennyire kiakadni!
Lilla megtorpant és a szemei szikrákat szórtak. Hűha!
 - Ja persze. –csattant fel. - Mert szerinted egy csaj csak akkor akad ki, ha megvan neki mi? Jellemző pasi duma. Néha gondolkozhatnál, mielőtt beszélsz! - ezzel otthagyott engem, és elcsörtetett az épület felé. Hogy miért rágott be ennyire?! Én csak viccnek szántam.
Visszanéztem, és látom Milán épp kérdőre vonja Márkot az előbb hallott mondatáért. Vagy egyszerűen csak kötekedni kezdett. Ajjjajj! Ebből még baj lehet! Gyorsan arrébb kell vonszolnom. Nehogy már verekedni kezdjenek! Semmi kedvem most balhézni! Márpedig, ha ezek egymásnak ugranak, kénytelen leszek!

2. fejezet

Nóra szemszöge:

 Az órámra rápillantva megállapítottam, hogy ideje indulni a Közös helyiségbe. Lilla is befejezte a kipakolást, így együtt kimentünk a szobánkból. Milyen fura! Eddig csak a magam ura voltam a saját szobámban - a házunkban is legtöbbször- most mégis meg kell osztanom egy idegennel egy ilyen parányi helyiséget, és mégsem zavar. Lehet már ez is a változáshoz tartozik. Na meg biztos nem is mindegy, hogy ki is az a bizonyos szobatárs. Lilla nagyon kedves volt velem eddig, bár láttam rajta, hogy úgy gondolja untatott, amit a könyvekről mondott, pedig ez nem igaz, csak egyszerűen nem tudtam mit mondhatnék rá. Azt hiszem, el kell telnie még egy kis időnek, hogy normálisan tudjak beszélgetni vele, vagy bárkivel, ami azt illeti. Még jó, hogy most meg ez a beszélgetős izé lesz! Komolyan remek! Fogalmam sincs, mégis minek kell!
 A folyosón haladva velünk szemben is kijött két srác az utolsó szobából és szinte egyszerre értünk a DÜHÖNGŐ-höz. Amikor felnéztem rájöttem, hogy az egyikük a kacsingatós srác volt. Elsőnek én ismertem rá, mert épp a szobatársával - egy magas sráccal - viccelődtek valamin, de mikor már csak egy - két méter távolság volt köztünk, ő is megismert. Mindketten megtorpantunk, majd ezt észrevéve a srác és Lilla is megállt.
 - Helló lányok!- szólított meg lazán minket a magas fiú. – Bence vagyok!
Várakozóan nézett ránk, így ismét bevetettem a mosolyomat.
 - Szia…sztok! - köszöntem, de a nevemet nem mondtam meg.
 - Szia! - jött mellőlem is. – Én Lilla vagyok!
  Egyértelműen lejött, hogy neki nincs gondja a bemutatkozással. Közben a másik is észbe kapott, mert felém fordult és mély dallamos hangján megszólalt.
 - Helló Szépszemű! Én Milán vagyok. – mondandóját féloldalas vigyorral kísérte.
Szépszemű?! Micsoda?! Hogy képzeli?! Tényleg jól hallottam?
 - És téged hogy hívnak? – kérdezte miután gondolom látta rajtam a megrökönyödést. Nem is tudom min akadtam ki tulajdonképpen. Egyszerűen csak adott egy macsós becenevet, és kész, mivel nem mondtam meg a nevemet! Az ilyenek mind így tesznek. Nem kéne vele foglalkoznom, elvégre lehetne rosszabb is.
 - Nóra vagyok. – mondom, de ezúttal mosoly nélkül.
 - Tehát Nóra… - úgy tesz, mintha ízlelgetné a nevem. - Nagggyon örülök, hogy megismerhettelek… titeket! – gyors pillantás vet mellém is.
 - Hát igen. - szólal meg Lilla. Még szerencse. Nem hiszem, hogy nekem most menne. – Mennünk kéne, mert a többiek már ott vannak! - mutat a fejével az terem felé.
 És valóban mindenki ott ül már, így gyorsan én is odamegyek, és levágódom az első helyre egy ronda zöld színű kétszemélyes kanapéra. Kicsit későn kapok észbe, hogy így bárki leülhet mellém és nagy megkönnyebbüléssel sóhajtok fel mikor Lilla odaül. A fiúk pedig mellettünk elhaladva velünk szemben telepednek le egy ugyanilyen kanapéra. Ahogy körbepillantok látom, hogy a jobb oldalunkon a kandalló előtt van egy fotel, ahol Goldstein ül, vele szemben a mi bal oldalunkon pedig három háromszemélyes ülő van, ahol a társaink várakozóan figyelnek, mustrálgatnak minket. Hol felénk, hol a srácok felé kalandozik a pillantásuk, és persze egymást is vizslatják. Közvetlenül mellettünk 3 lány ül, a középsőn ugrabugrál haját dobálva az a vörös hajú, mellette pedig két izmos srác terpeszkedett engem bámulva, és tudomást sem véve a lány zagyválásáról, pedig láthatóan mindent megtett, hogy rá figyeljenek. Az előbb megismert fiúk mellett pedig egy duci - na, jó kövér - pápaszemes és egy elég fura fazon ül, akinek komoly önuralmi problémái lehetnek, mert idegesen mozog keze - lába.
 Okééé! Nem kiakadni csajszi! Mégis mit gondoltál?! Ez nem az a hely, ahol mindenki átlagos. Tulajdonképpen senki sem az!
 Halk torokköszörülés jön mellőlünk és Goldstein végre elkezdi.
 - Először is köszöntelek titeket még egyszer! Örülök, hogy mindenki megjelent, így gyorsan olvasnék egy névsort! Aki a nevét hallja, az kérem, jelezze!
 - Bernáth Nikoletta.
 - Itt… - csuklik egyet a vörös. - …vagyok.
 Na, szép mondhatom. Ez a csaj tök részeg. A mellette ülő srác is kicsit elhúzódik tőle és Goldstein is mogorván néz rá. Hajjaj! Lesz ebből még gondja!
 - Horváth Milán.
 - Jelen. – mondja, és ismét rám néz.
 - Kovács Ádám.
 A középen ülő egyik srác a kezével is intve jelzi, hogy ő is itt van.
  - Nagy Oszkár.
  - Vagyok. – a dagi.
  - Nemerits Niké Nóra.
  Fintorgok egyet a nevemet hallva, és alig érthetően én is rebegek egy „jelen”-t.
  - Nemes Márk.
 A vörös mellett ülő kihúzva magát előkelő bólintással közli.
  - Jelen!
  - Pintér Erika.
 A mellettünk lévő fotelben középen ülő lány jelez.
  - Tardos Szilvia.
 A közepe felé lévő nagyon sovány lánytól jön a felelet.
  - Tóth Bence.
 Szemből bólint az újdonsült ismerősünk.
  - Sass Levente.
 A hiperaktív srác egy hadaró „jelen”- nel biztosítja magát.
  - Szabó Lilla.
 Tehát Szabó a vezetékneve. Hogy én micsoda egy tapló vagyok! Még csak meg se néztem a papírjaimat, hogy tudjam, hogyan is hívják. Arról nem is beszélve, hogy meg se kérdeztem. Ellenben ő már úgy jött be a szobánkba, hogy tudta a nevem. Rém ciki!
  - Varga Kitti. - hallatszik az utolsó név és a mellettem ülő lány megszólal halkan.
  - Itt vagyok.
  - Nos … most hogy ezen túlestünk szeretném, ha mindenki pár szót mondana, magáról aztán megosztok veletek pár jó hírt, amiről eddig még nem tudtatok. Kezdheted is Milán!
 Milán megigazítja a nyakkendőjét a nyakánál.
 - Nincs mit mondanom. Egyenlőre.
 Ennél többet nem mond. Biztos zavarban van, de próbálja nem mutatni. Hát én sem fogok semmit sem mondani azt tuti!
 - Rendben. –Goldstein úgy látszik nem is vár el többet. Tényleg nem tudom mit is kéne mondanunk. Az egész olyan, mint egy terápiás ülés. Lehet, hogy az is. Azért azt mégsem várhatja el tőlünk, hogy egyből elkezdjük ecsetelni kik, és mik vagyunk, vagy, hogy miért kerültünk be a Programba. Azt hiszem, ezzel mindenki egyetért, főleg Bence, akire várakozóan néz Goldstein, de meg se szólal, viszont kitartóan tarja vele a szemkontaktust.
 Hosszú néma csend következik, mire gondolom megelégeli, és felismerte, hogy ez így nem fog menni, ezért átveszi ismét a szót.
 - Na, jó! Ez így nem fog működni. – látja be és sóhajt egy nagyot. – Akkor inkább beszélek én. Ezeknek az óráknak az lenne a célja, hogy bátran beszélgessünk egy adott témáról. A későbbiekben ez így fog menni. Hetente egyszer. A témát választhatjátok ti is, de én is fel fogok hozni dolgokat. Fogjátok fel úgy, hogy ez lesz az osztályfőnöki óra.
 Kis szünetet tart.
 - Nem akarom átvenni veletek a házirendet, azt hiszem mindenki számára érthető. Amiről még nem tudtok, és ez egyben az első jó hír, hogy mivel az intézmény állja a teljes ellátásotokat az alapítványi pénzből, így a szüleitek lemondtak az aláírásukkal az utánatok járó családi pótlékről, amit egy kicsit kiegészítve minden hónapban megkaptok. Ennek összege jelenleg 20.000,- Ft, amit bármire elkölthettek. Ez lesz a zsebpénzetek, a szüleitek nem küldhetnek nektek pénzt.
 - Micsoda?! – hördül fel Márk egyszerre. - Aztán mégis mit tudok venni ennyi pénzből?!
 - Miért?! Szerinted mire lesz majd itt szükséged, ami többe kerül? – kérdez vissza Goldstein végtelen nyugalommal.
 - Hát ez az. Semmit. A heti cigim kerül ennyibe!- jön a csattanós felelet.
 - Akkor vagy le kell szoknod, vagy kevesebbet kell szívnod! – válaszolja, majd mintha mi sem történt volna, folytatja tovább. – Amit a rokonaitok küldhetnek azok csupán a tisztálkodó - szerek és a ruhák, amit mindig ellenőrzünk, mielőtt megkapnátok. Ezen felül mindent visszaküldünk nekik. Ahogy azt a házirendből is tudhatjátok, havonta egyszer meglátogathatnak titeket itt. Mivel két évig nem hagyhatjátok el az intézményt, így ebbe beletartozik a karácsony és a szüli,- illetve névnapok is. Azért hogy ne érezzétek magatokat teljesen elzárva a külvilágtól, – és ez egy újabb jó hír- szabad internethasználatot kaptok, ami ugyan le van korlátozva, vagyis közösségi oldalakat, és chatszobákat, valamint 18-as karikás oldalakat nem tudtok használni, de minden nap értesülhettek a külvilágról általa. Valamint, és ennek is remélem fogtok örülni, kirándulásokat is fogunk nektek szervezni. – összehajtja a kezében a papírjait. - Most pedig mivel látom, senkinek sincs igazán kedve itt ücsörögni, így elmehettek felfedezni mindent! 13 órakor van az ebéd, addigra mindenki jöjjön vissza.
 Ez volt a végszó mindenki felállt a helyéről és elindult.
 - Jaj Niki! – és bennem megállt az ütő egy pillanatra, mert azt hittem a nevemet hallom, majd újraindult, mikor felnézve láttam, hogy a Vöröskét szólították meg. Hülye félelem, átkozott megszokás! Jó lesz, ha leszokom róla. Már soha többet nem leszek Niké. A nevem Nóra. Nóra!!! - Te gyere velem az orvosiba. Most!
 - Ajj már nem lehet igaz! Minek?! – kérdezi meg, de szerintem még ő is tudja, hogy vajon miért. Az állapota koránt sem szalonképes, hogy finoman fogalmazzak. Nem várom meg, mire elindul, inkább menekülőre fogom.
- Kimegyünk az udvarra?- kérdezi Lilla és mielőtt bárki ránk vethetné magát, gyorsan elindulunk kifelé. A szemem sarkából látom, hogy Bence és Milán is megindult felénk, de Márk és Ádám feltartóztatja őket. Nem is baj. Jó lenne kicsit beszélgetni Lillával. Kíváncsi vagyok mi a véleménye neki a többiekről. Ahogy az arcára pillantok viszont, látom, hogy erősen összeszorítja a száját, és a szeme is elég szomorú. Ajjaj! Vajon mi baja lehet?! Mi szomorította el ennyire?!

Lilla szemszöge:

 Kinn szikrázó napsütés, és forró nyári hőség fogad minket. Nórával mindketten hunyorgunk, míg a szemünk alkalmazkodik hozzá, lesétálunk a lépcsőn, és mintha csak megbeszéltük volna, előre indulunk egy nagy tölgyfához, ami előtt két pad áll. Az egyik támlájára felülök és Nóra is így tesz.
 A kedvem nem is lehetne rosszabb. Őrület hogy miken képesek kiakadni egyesek! Ez elég elkeserítő!
 Egy ideig ülünk a padon és nem szólunk. Hallgatjuk a semmit, a csendet, a fákat, az enyhe szellőt és szépen lassan megnyugszom.
 - Mit gondolsz a többiekről? Szerintem volt pár fura figura. - kérdezem, csak hogy elinduljon a beszélgetés.
 - Huh... Ne is mond!. - fintorog. - Volt az a srác velünk szembe, az a Levente. Komolyan kirázott tőle a hideg. Állandóan mozgott keze-lába.
 - És az a Niki? Bűzlött az alkoholtól és nem igazán takarta a testét túl sok ruha. Az arcán a smink meg teljesen elfolyt.
 Tényleg rémesen nézett ki a lány.
 - Hát Niki volt az első, akivel összefutottam itt. Épp a szobába tartottam, és előttem botladozott. Belém akart kötni, de én inkább kikerültem. – az emlék felidézéstől összerázkódik. - Nem hiányzik a balhé már az első nap. Ami azt illeti később se!
- Szerencsére nem Ő lett a szobatársam. – mosolygok rá Nórára, amit ő is viszonoz.- Szegényt sajnálom nagyon. Nem lehet egy könnyű sem neki, sem a szobán osztozó másik félnek.
 - Miért sajnálod Nikit?- értetlenül néz rám. - Mert azt hogy a szobatársát sajnálod az ok, na de őt?
 - Mert ahol alkohol van, ott gond is van. Remélem, segítenek rajta. Ez a Goldstein jó fejnek tűnik.
 - Hát... nem is tudom. – A hangja nagyon cinikus, de hagyja hogy eltereljem Nikiről a beszélgetést. - Nem hinném, hogy segíteni tud bárkin is, aki nem karja. Nekünk kell tenni érte. Ő csak segít. Ha tud.
 - Azért szerintem elég rendes. Mármint Goldstein.
 - Én ezt nem tudom ennyiből megítélni, sokan mutatnak mást, mint amik, akik valójában. – látszik, hogy tapasztalatból beszél. - De reménykedjünk benne. Elvégre ezért vagyunk itt.
 - Igen igazad lehet. Én is sok hasonló emberrel találkoztam eddigi életem során. – Kénytelen vagyok igazat adni neki, így inkább megint másra terelem a szót - Mit gondolsz a helyes kis szomszéd fiúkról? Számomra mind a kettő dögös .
 Tipikus csajos beszéd. Hátha bejön.
 - Igen. Helyesek. - Olyan félvállról veti ezt oda, mintha nem is érdekelné. Lehet, hogy nem is.  Érdekes.
 - Igen. Láttad, hogy már most a nyakunkon lihegtek volna, ha Márk és Ádám nem tartóztatja fel őket? Remélem nem azok a pasik, akik levakarhatatlanok.
 - Igen. Biztos nagy hódítók.
 - Képzeld, milyen szörnyű lenne, még csak le sem tudnánk vakarni őket. Mivel szomszédok vagyunk… így iszonyat kellemetlen lenne nekünk.
 - Hát Niki biztos beveti majd magát. – vágja oda rosszindulatúan, bár kétségtelen, hogy lehet benne igazság. - Ha pedig olyanok amilyeneknek hiszem őket, akkor a könnyű prédának nem állnak majd ellen. Lehet nem is foglalkoznak majd velünk. Szóval nem hiszem, hogy sok figyelmet kapunk egy idő után. Nem is lenne baj.
 - Hát lehet. – hagyom rá. - De nézd csak kik léptek ki az ajtón.
 Ő is odanéz és látjuk, ahogy a négy srác egymással beszélget.
 - Az emlegetett szamarak… vagy épp csődörök! – neveti el magát. Ezzel egy időben hangos nevetés harsogja be az udvart a fiúk felől, majd Milán és Bence felénk indulnak a másik kettő pedig előveszi a cigarettájukat.
 - Csatlakozhatunk csajok? - kérdezi Milán.
 - Persze. – mondja Nóra.
 - Nem zavartuk meg a csajos dumapartit?- kérdezi meg azért Bence.
 - Dehogy. - nyugtatja meg Nóra.
Erre a fiúk letelepednek mellénk a padra. Bence mellém ül, Milán pedig Nóra mellé.
 - Mi a helyzet srácok? Hogy tetszik nektek itt? - érdeklődök.
Milán felénk fordul.
 - Eddig jó. – Nóra felé tekint. – Sőt egyre jobb lesz.
Nórának nem nagyon tetszik ez a nyomulás, és a hangjában érezhető szarkazmussal válaszol.
 - Remek.
Bence valószínűleg észreveszi ezt, így magához ragadja a szót.
- Szerintem is jó hely. Nyugis.
Milán nem adja fel.
 - Na, ja. Ti is szobatársak vagytok?- kérdezi a mellette ülőt.
 - Igen. Szóval ti is?
 - Aha. – vigyorog. Gondolom, örül neki, hogy kapott választ. Tudom, mit érez. Nóra nem az a bőbeszédű lány. Eddig legalábbis.
 - Miről dumcsiztatok, amíg nem voltunk itt? Volt valami érdekes?
Hát rólatok. De ezt mégsem mondhatjuk meg neki.
 - Hát pl. Goldsteinről. - közli Nóra, akivel egymásra somolygunk.
 - És kiderült, hogy mindketten szeretjük a könyveket.
Erre a srácok elhúzzák a szájukat.
- Huh ... könyvek! – nyög fel Milán és Bence sem rajong az olvasásért, ez tisztán látszik az arcán.
 Ezért elkezdem kicsit cukkolni Milánt.
- Mi a baj talán nem szeretsz olvasni? – közben pajkosan mosolygok.
- Dehogynem! Imádok! Csak sok kép legyen a könyvben, vagy újságban! - kacsint ránk. Mire nevetésben törnek ki Bencével. Ezzel egyértelműsítve, hogy milyenfajta olvasnivalót részesítenek előnyben.
 - Na… meglepődnétek, mik vannak azokban a könyvekben, amiket mi olvasunk!- neveti el magát Nóra, mire mindkét srác felkapja a fejét. És egyre gondolunk. A 18-as karika is kevés lenne sokszor.
 - Ne csigázz ... mesélj!- megjátszott érdeklődéssel figyel. Bár lehet, hogy nem is játssza meg! Szerintem komolyan érdeklődik  iránta. Az egész felsőtestével felé fordul, és úgy várja a választ. Nem is csodálom. Nóra tényleg különlegesen szép.
-  Hercegek, angyalok, gyönyörű álomszerű tájak … - kezdem.
- Vámpírok, szerelem, harc… - folytatja a társam.
Bence megelégeli az áradozásunkat.
 - Ez mind szép és jó, de nemcsak a mesékben vannak ám hercegek!
Nóra felvonja a szemöldökét.
 - Miért csak nem az vagy? Egy álruhás herceg?
- Tégy egy próbát és meglátod!
Hűha! Kezd felforrósodni a levegő. Az egyszerű cukkolásból flört lett, pillanatok alatt.
 - Köszi. Inkább nem. – A hangja egyértelműen elutasító, viszont az arcára varázsolt mosoly barátságossá teszi az egész mondandóját.
 - Egy igazi hercegnő nem riadna vissza már rögtön az elején. - folytatja a játékot Bence.
 - Ebből is látszik, hogy nem vagyok az. – szögezi le. - Amúgy sem hiszek már a tündérmesékben. A való világ ... - keresgéli a szavakat, de mivel gondolom nem tudja jól elmondani, csak megjegyzi: - Hát az egész más.
 - Az biztos. - vágja rá Milán és mind egyetértünk.
Nem vitás. Egyikünk sem lenne itt, ha másképp lenne.
 - Mit gondoltok mi lesz az ebéd? Már kezdek éhen halni. – És tényleg így van. Lehet a környezet teszi, de nagyon megéheztem.
Erre Bencének hangosan meg kordul a gyomra.
 - Nem tudom, de bármi legyen is az, remélem felkészültek az ifjú titán gyomrokra. –paskolja meg a hasát.
 - Hát azt én is ajánlom öregem. Igazán hosszú volt az a séta idáig.- jajgat Milán. Talán egy kis együttérzést próbál kicsikarni Nórából.
 - Miért? Gyalog jöttél? – szörnyülködik Nóra.
 Tehát sikerült. Milán elégedetten vigyorog.
-  Lekéstem a buszt.
 - És te Bence? – fordul felé.
 - Hát engem elhoztak egy darabon, majd az erdőben lévő kis ösvényen kellett csak átgyalogolnom.
 - Engem is úgy hoztak, de még így is elkéstem kicsit.
 - Nők. –szekálódik szemét forgatva Milán.- Mindig késnek.
Bence is vigyorog. Nóra is elmosolyodik, de inkább szó nélkül hagyja. Lehet azért mert tényleg mindig elkésik? Na majd kiderül.
Próbálok ismét bekapcsolódni a társalgásba.
- Remélem, nem vagytok hangos szomszédok. Szeretnék nyugodtan aludni. Jó lenne holnap frissnek lenni, elég komoly ez a mai nap.
- Azért van még köztünk pár szoba. – szögezi le. - A helyetekben inkább a Vöröske miatt aggódnék, elvégre ő a szomszédotok.
- Ááááá… nem lesz vele gond. – nyugtatom meg Milánt.
- Hát … nekem erről más a véleményem. – ismét Nóra. A bizalmatlan. Nem hiszem, hogy valaha is meg fogja kedvelni a lányt.
 - Ha gond van, csak szóljatok, beszélhetünk vele. – veszi fel egyből a védelmező szerepét Bence.
 - Köszönjük, de megoldjuk.
 - Vagy bárkivel.- Biztosít minket Milán is oldalra sandítva. – Komolyan.
 - Ok, köszi, srácok.
Közben megérkeznek a másik fiúk is. Ádám és Márk.
- Csatlakozhatunk?
- Persze. Miért is ne?! – invitálom őket. Bunkóság lenne, ha nem ülhetnének ide. A fiúkon látszik – főleg Milán feszült tartásán - hogy nem tetszik nekik, hogy növekedett a létszám. de nem tesznek semmit ellene, így ők is levágódnak a másik padra, ami „L” alakban van miénk mellett.
 - Azért fura itt egy picit nem? – kérdezi Márk.
 - Miért is?! – kötekedik egyből Milán. A két srác között érezhetően ellentét feszül. És van egy sejtésem, hogy a szobatársamnak lehet hozzá köze, mivel közben fensőbbségesen néz Márkra.
- Hát minden túl nyugodt. Nem futkároznak körülöttünk korunkbeliek. És nincs meg az az alapzaj,mint a városban.
- Ami azt illeti felnőttek sem. – állapítja meg Nóra. – De amúgy igazad van.
A feszültség tovább növekedik közöttünk. Bence is érzi.
- Azért ez jó ám. Nincs annyi kíváncsi szem, ami ránk szegeződne.
- Azért biztos szemmel tartanak minket! – vetik ellen.- Tuti be van kamerázva a hely!
 - Csak nem paranoiás vagy, haver?
 - Nem. De logikus, ha belegondolsz. – védi a magáét Milán.
 - Szerintem megbíznak bennünk annyira, hogy nem figyelik minden egyes lépésünket. – vitázik Bence. - Elvégre itt is lakunk. Milyen lenne a magánéletünk, ha egy percre sem tudnánk magunkra maradni, mert mindenhonnan figyelnének?
 - Hát a szobák tuti nincsenek bedrótozva, de szerintem is figyelnek minket itt is. A szökés miatt mondjuk! – kezd el mocorogni Nóra, már kellemetlenül érzi magát. - Apropó szoba.... ki kéne még pakolnunk, nem Lilla?
Már kipakoltunk, de kellett valami kifogás a távozásra. Szóval megelégelte a dolgot. Értem én. Felőlem mehetünk.
- De igen.
Ezzel otthagyjuk őket és visszamegyünk a szobánkba.