3. fejezet

Milán szemszöge:

Ha úgy is gondoltam az első nap, hogy nem lesz ez olyan rossz hely, hát ez nagyon gyorsan megváltozott. Már a második napon. Doki ugyanis nemcsak hogy megkeserítette fokozatosan napról- napra mindenki életét, de olyan szinten taccsra vágott egyeseket, hogy szívem szerint leütöttem volna. Még alig telt el az első hét, de én már a szökést fontolgatom, amire lássuk be, nem sok esély van, de azért álmodni szabad… nem?! Bence abszolút egyetért velem.
Kezdődött azzal, hogy reggeli után Goldstein bejelentette, hogy mivel a tanítás csak bő egy hét múlva kezdődik, így addig is napi egy látogatást kell tennünk az orvosi szobában. A többi időt bármivel eltölthetjük az intézeten belül. Mivel az volt a legegyszerűbb, hogy névsor szerint vonuljunk be, így én a füstölgő- duzzogó Niki után léptem át a küszöböt. Bár mostanra kijózanodott, de nem lett szerethetőbb az biztos.
- Hello Milán! – kerülj beljebb üdvözölt vidáman Doki. – Foglalj helyet!
Az orvosi szoba egyszerűen berendezett volt. Két oldalról volt bevilágítva az ablakokkal, közöttük egy nagy szekrény, a szemközti ablak előtt volt Doki asztala előtte pedig két szék, ő háttal ült az ablaknak. Én lehuppantam a jobb oldaliba és kényelmesen, lazán elhelyezkedtem. Várta, hogy megszólalok, de ez előző nap Goldsteinnél sem vált be, így vártam, hogy feltegye az idióta kérdéseit. De ő csak lapozgatta tovább az újságját, mintha ott sem lennék. Vagy ezt próbálta elhitetni velem.
Egyszer csak felkiáltott:
- No, fene! Nyertem 3000 Ft-ot!
Mivel nem fejtette ki bővebben és én sem kérdeztem rá miért azt hittem nem fogja folytatni. Aha! Persze…
- Vesztettek a Farkasok! – a gyomrom azonnal a torkomba ugrott. Ők voltak a csapatom. – Kész mázli, hogy itt vagy fiam! Így mindig tudom, hogy ellenük kell fogadnom! – majd rám sandított, hogy felmérje a reakciómat. Hogy ott rohadna meg a mocsok! Tudta nagyon jól, hogy hogyan fogok reagálni! A düh, a kétségbeesés és az óriási bűntudat mellett olyan erős agresszivitást váltott ki belőlem, hogy majdnem nekiugrottam. Valószínűleg ezt is várta. Hát azon ne múljon!
- Hogy képzeli, hogy így leírja őket!? Ők egy remek csapat! Sőt! A legjobbak! – kiáltottam felugorva a székről ökölbe szorított kezekkel.
Mikor erre csak hátradőlt vigyorogva, még jobban felment bennem a pumpa.
- Komolyan?! Ne mond! … Ahogy az eredménytáblát nézem nem nyertek… hmm… - gyorsan vetett egy kamupillantást az újságjára. – Ja, igen! Idén még egyszer sem! Tehát abszolút ők az utolsók! Még a Medvéktől is kikaptak!
Pontosan tudta, hogy bár együtt készültünk fel erre az idényre, én nem lehettem ott játékosként egyik meccsen sem a Program miatt. Ergo szerinte az én hibám, hogy nem nyertek eddig! De ezt én is tudom a francba is! Illetve tudom, hogy mekkora szükségük lenne rám… őket is megviselte, ami velem történt.
- Majd a következőt megnyerik! – védtem meg a csapatot.
- Óóó… azt kötve hiszem! Most a Sasokkal fognak összecsapni! – vitázott és közben elkezdte dörzsölni a tenyereit, mint valami eszelős. Grrrrr....
Egyértelmű volt, hogy ez az egész arra megy ki, hogy engem cukkoljon vele, és talán épp ezért bírtam csendben maradni, bár pokoli nehezemre esett. Ha azt tehettem volna, amit szerettem volna, akkor már az asztalról szedegethette volna a fogait, úgy pofán rúgom! Akkor arról is megbizonyosodhatott volna, hogy valóban meggyógyult a sérülésem.
Mivel úgy látszik átmentem a „ne verjük meg a Doki”-t teszten, így elkezdte a kérdezősködést.
- És hogy tetszik itt?
- Jó. Tetszik.
- Kijössz a szobatársaddal?
- Igen, jófej.
- Örülök neki. Van, még akivel megismerkedtél itt?
- Nem igazán.
- Tényleg? Nem ti ültetek a szobatársaddal kinn a padon Nikével és Lillával?
- Ki az a Niké? – kérdeztem vissza, mert még mindig az előzőek hatása alatt voltam, így nem is esett le, hogy kire is gondolhatott.
- Hát Nemerits… öhm… izé … igazad van. Szóval Nórával és Lillával?
- Nóra nem is Nóra, hanem Niké? Az a Niké?! – döbbentem le teljesen, mikor rájöttem végre, amin tegnap óta agyaltam. Már tudom honnan volt olyan ismerős a csaj! Gyerekkorom óta ezer helyen találkoztam már a képeivel. Tehát modell. Bassza meg! És nem is akármilyen!
- Igen. Ő Niké. Az a Niké. De a Nóra nevet használja.
- De mi a francot keres ő itt?!
Totálisan felháborodtam. Most már biztos voltam benne, bár eddig is voltak sejtéseim, hogy ez a csaj rohadt gazdag. Lehet, hogy saját magának köszönheti, de ez semmit sem jelent, hisz rám nézve ez még rosszabb. Azt eddig is tudtam, hogy nem sok esélyem van egy ilyen gyönyörű és gazdag lánynál, na de hogy szinte egyáltalán nincs, azt nem gondoltam volna! Márpedig ez a helyzet. Nóra szép, lóvés és ezek szerint sikeres is, ami azt jelenti, hogy okos is. Mi a francot akarhatna tőlem az ex futballsztár csóró drogosgyerektől?! Ha van egy csöpp esze, akkor inkább jó nagy ívben elkerül. A francba!
- Nem mondhatom el miért került ide, vagy akár bármelyik társad. Ez gondolom egyértelmű. – szögezte le Doki felrázva önmarcangolásomból. – De úgy látom felkeltette az érdeklődésedet!
A kedvem véglegesen elcsesződött, így hogy eltereljem a figyelmét az újabb kudarcomról, inkább a macsó stílusra váltottam.
- Jó csaj. Igazán „odavaló” – kacsintottam. – Már ha érti, mire gondolok!
Ezen láthatóan felháborodott, mert még levegőt is elfelejtett venni. Ez az! Legalább kicsit visszavághatok az eddigi csesztetésekért.
- Tudja arra gondoltam, hogy mivel két évig itt kell rohadnom, igazán kellemesebbé tehetném ezt az időt! Ő pont alkalmas lenne rá! – félmosolyra húztam a számat és úgy tettem, mint aki álmodozni kezd Nóráról, ami azért egyáltalán nem esett nehezemre. Nagyon nem.
Doki úgy látszik megtalálta a hangját, mert olyan hangosan kiáltott rám, hogy ugrottam egyet a székemben.
- Meg ne merd próbálni kisöreg! Ha bármivel is bántani mered, velem találod magad szemben! – kezdett el fenyegetni. - Lehet, mire észbe kapsz, már kinn is leszel a kapun. Azt pedig nem akarod, vagy mégis?! Tévedtem volna, hogy bevettelek a Programba?!
Annyira meglepődtem ezen a heves kirohanáson, hogy szólni sem tudtam. Okéééé! Tehát a csaj tabu, vagy mi! Gondolom akkor az összes többi is. Vagy csak ő? És csak nekem, vagy másnak is? Azért ezt jó lenne tudni. Csak velem van baja, vagy mindenki ezt kapja? Hát ez aztán igazán remek! Tényleg jobb hagyni az egészet. Bár ezzel a viselkedésével pont az ellenkező hatást érte volna el normál esetben nálam. Tipikus dolog, ha az embernek azt mondják valamire, hogy nem lehet, akkor már csak azért is azt fogja csinálni! De ez most nem normál eset volt.
Meghunyászkodva a szemeimet lesütve mondtam:
- Rendben. Értettem. És nem… nem akarok elmenni innen!
Látva a reakciómat visszavonult, de még mindig látszott rajta, hogy majd szétveti az ideg.
- Rendben, most mehetsz! Holnap folytatjuk!
Gyorsan felálltam mielőtt meggondolja magát és kimentem átadva a helyem Ádámnak, aki már a szemközti falnál várakozott. Mivel ezek után nem volt kedvem senkihez, így bevonultam a szobánkba és elnyúltam az ágyon.
Tehát ez volt az első terápiás óra. Igazán felkavaró volt mondhatom. Annyira kikészített a sok agyalás miatta, hogy valószínűleg elaludhattam, mert arra ébredtem, hogy pár órával később Bence rontott be hasonló idegállapotban, mint én.
- Hogy a fene vinné el azt a szemetet!- morgott és a kezében lévő négy- öt darab szendvicsből beleharapott az egyikbe. – Kérsz te is egyet? – kérdezte mikor észrevette, hogy bámulom.
- Igen. Kösz. – és ő már hajította is felém az egyiket.
Míg ettünk nem szólalt meg egyikünk sem. Neki is kellett egy kis idő, mire újra emberi gondolatai lesznek. Elég vicces volt látni, míg lenyugtatja magát.
- Ez a Doki totál ki fog minket csinálni, ha hagyjuk!- mondta még mindig dühösen, mikor végre megszólalt.
- Ne is mond, nemcsak a külvilágról kell lemondanunk, hanem cölibátust is kell tennünk, úgy látszik! – vázoltam fel azt, amin a legjobban meglepődtem.
- Micsoda? – vonta fel a szemöldökét.
- Esküszöm haver. A Doki totál kiakadt mikor Nóráról elejetettem pár szót. Pedig ő kérdezte, hogy együtt voltunk-e tegnap a padon.
Bence erre végre elkezdett röhögni.
- A legjobb tudomásom szerint nem voltatok együtt. Persze nem rajtad múlt. – kacsintott. - És hát nem hiszünk a tündérmesékben, nem?
Már én is vele nevetek, mert úgy utánozta Nóra szavait, mintha ő mondta volna.
- Na, ja. Sajnos nem én vagyok a szőke herceg fehér lovon.
És erre megint elkomorodom, hisz tényleg nem én vagyok. Bence ezt észrevéve próbált jobb kedvre deríteni. Azt hiszem ez olyan oda- vissza dolog lesz köztünk.
- Azt mondta, hogy ő sem hercegnő. Emlékszel?
- Tényleg ezt mondta. – erősítettem meg, mert tényleg azt mondta. Hogy közben én rájöttem, hogy mégis az, nem igazán volt fontos.
- Egyébként kellemes csalódás volt nekem ez a csaj. Azt hittem olyan tipikus fennhéjázó sznob, aki lekezelően viselkedik a hozzánk hasonlókkal, de totál … öhm… kedves volt.
Ehhez nem kell hozzáfűznöm semmit. A tények magukért beszéltek. Bár az igaz, hogy otthagytak minket, mikor Márkék megérkeztek, de addig még ránk is mosolyogtak.
Viszont az a srác viszont pont olyan sznob seggfej, mint amilyennek gondoltam. Azt hiszem, nem leszünk jóban. Mielőtt kimentünk az udvarra megállítottak minket Ádámmal egy amolyan „az erősebb kutya baszik” versengésre, de mi Bencével inkább otthagytuk őket. Ezt persze nem hagyhatták annyiban és odajöttek ők is a csajokhoz. Aztán meg arra gondolok, hogy milyen szemeket meresztett Nórára, hát az tuti, hogy egyszer még meg fogom csapni. Remélem a Doki őt is befenyíti!
- Hát igen. Szép, aranyos és full pénzes! Tényleg nem pálya! Na de mindegy is, hisz mint mondtam nem érhetünk hozzá, sem máshoz! Ezt a Doki elég nyilvánvalóvá tette!
Bence felhorkant.
- Szuper! Amúgy nekem is megjegyezte, hogy ne verjek össze senkit!
Hmm. Bence valami bandatag volt, vagy mi?
- Azt hiszem, össze kell fognunk ellene! Nem hagyhatjuk, hogy megkeserítse az itt tartózkodásunkat!
- Úgy legyen!
Miután ebben megállapodtunk az ezt követő napokban is felvidítottuk egymást minden alkalommal. Szükség is volt rá.
Ami jó dolog volt a sok szar mellett, hogy minden nap tudtam edzeni. Megismertem az éjjeli őrt, Tamást, aki a testnevelő tanárunk lesz majd. Elég normális tag, ahhoz képest, hogy egy volt katona. Nem sokat beszélgettünk, de az is elég volt, hogy leszűrjem, minden segítséget meg fog adni, hogy tovább erősödjek.
 A lányokkal az elmúlt héten egyáltalán nem sikerült beszélnem-, beszélnünk. Bár egyszer megállítottuk Bencével Lillát az étkezőből kifelé, hogy megkérdezzem Nóráról, de csak annyit tudtunk meg, hogy ő is kivan Doki miatt és ezért ki sem jön a szobából, ha nem muszáj. Ezek szerint, ezért nem láttuk mi sem. Ami azonban aggódásra késztetett, az az volt, hogy Lilla megjegyezte, hogy Nóra nem nagyon beszél még hozzá sem. Sőt senkivel, mióta először benn volt annál a sarlatánnál! Csak a legszükségesebbeket mondja: a „köszönöm” – „kérem” és azt is csak ha elengedhetetlen. Lilla nagyon helyes lány és kifejezte, hogy mennyire aggódik már érte, de ugyanakkor már elege is van ebből, mert nem szívesen megy be így a szobájukba. Ezek után általában egy eldugott kis zugban láttuk mindig olvasni a nappaliban.
A többiek pedig felszínes beszélgetésen kívül nem kerültek a közelünkbe. Mindenki úgy viselkedett, mint egy harcra vagy támadásra kiéhezett ketrecharcos. A legkisebb konfliktus is hatalmas harcba fulladhatott volna. Így inkább mi is próbáltuk őket elkerülni. Niki hozta a formáját, de igazából senki sem foglalkozott vele, mindenkihez odasündörgött kicsit minden nap, és próbálta felhívni magára a figyelmet. Nem mintha nem lenne már így is eléggé feltűnő! Persze nem jó értelemben. Egyedül mi voltunk nyugodtak Bencével. Legalábbis látszólag. Nekem legalábbis nem sok hiányzott a kitöréshez.
- Kíváncsi leszek milyen lesz ez a mai este!- sóhajtott fel mellettem készülődve Bence, kiszakítva gondolkodásomból.
Ma volt ugyanis az utolsó szabadnapunk, amit egy közös tábortüzes buliban ünneplünk meg. Goldstein persze ismét kijelentette, hogy a megjelenés kötelező. Mintha nem tudnánk, hogy ezen az istenverte helyen semmi beleszólásunk sincs a dolgokba.
- Igen. Én is. Doki is ott lesz, tehát jobb, ha felkészülünk.
- Rendben. Biztos tervez valamit. Nagyon furán viselkedett ma velem.
- Velem is.
Francba! Na ez tényleg nem jó. Akkor ez az este el van cseszve már most!

Bence szemszöge:

Mire kiértünk a tisztásra az erdő szélén, már mindenki ott volt. Körbevették a tüzet és az alkonyi fényben ez valami hihetetlenül idilli kép volt. Vagyis lett volna, ha nem vág mindenki utálkozó fejet. Lilla mellett volt még két hely így odaültünk le Milánnal. Most láttuk meg, hogy bizony Lilla nem hazudott. Nóra, aki mellett Márk terpeszkedett felsőbbségesen, nemcsak hogy felénk se nézett, de csak bámulta a lángokat és senkiről sem vett tudomást. A szemei alatt sötét karikák húzódtak. Lilla pedig hiába szuggerálta, egyszerűen nem foglalkozott vele. Így persze nagyon megörült mikor mellé ültem. Azért jobban esett volna, ha csak magam miatt teszi.
- Sziasztok! – köszöntünk egyszerre Milánnal.
- Helló fiúk! – Lilla lelkesen üdvözölt minket, de Nóra nem. Vagy nem akarta, vagy egyszerűen tényleg nem vett minket észre.
- Helló Nóra! – kezdett el integetni Milán. Nem bírta elviselni gondolom, hogy még csak kutyába se veszi őt a csaj. Arról nem is beszélve, hogy Márk ott ült mellette.
Erre, mint akit álmából riasztottak, felkapta végre a fejét.
- Öhmm… sziasztok! - majd mintha mi sem történt volna visszabámult a tűzbe.
Ránéztem a mellettem ülőkre, Lillától csak egy tanácstalan sóhajt kaptam, Milán viszont mérgesen összehúzta a szemöldökét és már felállni készült, gondolom, hogy odamenjen hozzá, de Goldstein hangja megállította ebben.
 - Na örülök, hogy mindenki megérkezett! Először is szeretnék gratulálni, hogy kibírtátok itt az első megerőltető időszakot. Tudom, hogy Doki nem kímélt titeket, de higgyétek el, hogy okkal tette ezt! – kicsit megköszörülte a torkát. – Aki bekerült a Programba az mind vállalta, hogy minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy sikeresen elvégezze ezt az egészet, és aki már az első hetet sem tudja végigcsinálni, az biztos, hogy nem fogja kibírni a későbbiekben sem! Tehát szeretnék gratulálni mindenkinek, hogy még itt vagytok! Ez azt jelenti, hogy sikeresen vettétek az első akadályt, amit remélem még sok követ!
Mindannyian csendben vártuk, hogy befejezze a szónoklatát. Senki sem akart semmit hozzátenni ismét, így folytatta.
 - Úgy látom, egyenlőre nem vagytok valami közlékenyek! Remélem, ez nem a személyemnek köszönhető! – nevetett fel, amivel nem aratott nagy sikert, bár Lillának tetszett. Hmm… talán az idősebb palikra bukik, vagy mi?!
- Na, akkor lássunk neki az evésnek! Anna néni nagy szeretettel készítette össze nekünk a botokon található saslikokat! Jó étvágyat!
Mindenki az előtte lévő botokért nyúlt és a parázs felé tartotta. Az Isten áldja meg Anna nénit, aki megismerve engem, egyből két botot nyújtott felém megérkezésünkkor.
 - Na mi van, ilyen kivételezett lettél? – szekálódott halkan Lilla.
 - Naná! Imádnak a nők! – viccelődtem, amire felnevetett. Cáfolja ha meri!
 - Hű persze imádnak látom! Le sem tudod vakarni őket.
 - Hééé ez nem volt fer! -  tettettem a sértődöttet.
 - Sajnálom, de ezt nem hagyhattam ki! -közben mosolygott és igyekezett elrejteni arca pirulását.
  - Rendben el van nézve. - kacsintok rá és közben odapillanottam Nórára aki továbbra is csak bámult a tűzbe. - A szobatársad tényleg nagyon odavan. Azóta sem beszél veled se?
 - Nem igazán. Néha megszólít, hogy kölcsönkérje a ceruzám és jó éjt, jó reggelt- el köszön. Igazából nem tudom mi lett vele! Nem mintha cserfes lenne, de kezdem nagyon sajnálni.
 - Mi a francot csinálhatott vele Doki?! Mondjuk nálam és Milánnál is bepróbálkozott, de eddig nem sikerült két vállra fektetnie! És te, okés vagy?
 - Igen, egyenlőre minden remek. Tetszik a hely is olyan békés, nyugodt. - az arca teljesen kisimult és ismét olyan volt az arca, mint mikor először megláttam. A kis Álmodozó. Nálad mi a helyzet? Mostanában nem láttalak dühöngeni Doki látogatásai után .
 - Mert már úgy megyek be, hogy baromira nem érdekel, mit csinálok ott! Túl kell esni rajta és kész! Ráadásul Milánnal megfogadtuk, hogy nem hagyjuk, hogy kicsináljon minket! – árultam el a titkunkat. -  Amúgy tényleg nem olyan gáz ez a hely. Eddig nem is volt balhé! Jó sokat lehet enni például! - vigyorgok és mivel közben elkészült az étel enni kezdek.
 - Vigyázz forró! – figyelmeztetett még épp időben, így kicsit megfújom. -  Én még sütöm az enyémet picit . – közben a szemöldökét összevonva gondolkozott. - Tetszik a felfogásod, de igazából, itt valóban segíteni akarnak rajtunk. Nem hiszem, hogy direkt bántanának.
Erre inkább nem mondtam semmit.
Befejeztük az evést és mindenki jóllakottan hátradőlt.
Már- már azt hittem, hogy egy békés esti falatozásnak és nyugis dumálásnak nézünk elébe, mikor Doki rákezdte. A teli gyomrom felfordult a hangjától. Ha most emiatt hányni kezdek, akkor nem állok jót magamért!
 - Itt az ideje egy igazi beszélgetésnek gyerekek. Szeretném, ha mindenki elmondaná, hogy milyennek tapasztalta meg az eddigieket! Kezd el légy szíves Lilla!
Mivel ő ült pont vele szemben, így őt szúrta ki.
 - Szerintem a hely gyönyörű. A szobatársamnak nagyon örülök, mert találtunk egymásban közös vonásokat. A többiekkel még csak most ismerkedem. Sajnos nem volt rá módom, hogy mindenkivel elbeszélgessek, de hát előttünk áll az egész tanév.
 - Igen ez így van. Köszönöm. Bence?
 - Jó hely. Az én szobatársam is remek. - pacsizok össze Milánnal. - De Anna néni a legjobb! - kacsintok rá az idős hölgyre, aki egy meleg mosollyal válaszol.
 - Köszönöm neked és örülök, hogy ennyire megszeretted Anna nénit! - nagyon meglepődött, hogy kiemeltem az idős hölgyet. - Milán?
 - Megvagyok. Tamással sokat edzünk és örülök én is, hogy Bencével ilyen jól összehaverkodtunk.
Ezután a többiek is elmondták a hasonló sablonszövet, nagyjából ugyanazt, mint mi. Egyedül Niki hisztizett egy sort, de tőle esküszöm már hiányzott volna, ha nem teszi. Így legalább mindig van min nevetni. Na igen, és Márk még persze megjegyezte, hogy nagyon nem várja a sulit. Kénytelen vagyok egyetérteni vele! Én se, az hétszentség! Aztán következett a mi kis Nebáncsvirágunk, aki idáig lehajtott fejjel hallgatta végig a többieket. Azt hittem, hogy nem is fog megszólalni, így nagyon meglepődtem, mikor meghallottam a határozott vitriolos hangját.
- És akkor végül, de nem utolsó sorban jöjjön Nóra! Neked mi a véleményed eddig az intézetről?
Nóra most először nézett fel, egyenesen Doki szemébe és megszólalt.
 - Hogy nekem mi a véleményem? Az igazat akarja hallani?
 - Hát persze hogy azt. - vágja rá Doki.
 - Akkor tudja meg maga vadállat, hogy az a véleményem, hogy pénzért vette a diplomáját, mert csak ahhoz ért, hogy minket jól megkínozzon! Az egész héten az volt a tudatos célja, hogy a selejtet, ahogy ön mondta az egyik foglalkozáson, kiszórja innen! Mégis kinek képzeli magát?! Akik itt vannak mind erősebbek,mint Ön, mert mind képesek voltak túlélni azt, ami velük történt! És tudom, hogy irónikus, hogy pont én mondom ezt, de akkor is így van! Szóval hogy mi a véleményem Doki!? Az, hogy maga egy igazi sarlatán, akinek nemhogy kőből van a szíve, de egyáltalán nincs is! Rohadjon meg az egész terápiájával egyetemben, mert ha nem változtat a hozzáállásán, akkor fogom magam, aztán lelépek innen minél messzebbre! Van elég pénzem és szabadságom, hogy megtehessem! Az, hogy itt vagyok az én döntésem, ha elmegyek innen, az is az enyém lesz egyedül! Tehát részemről befejeztem ezt az egészet, míg bocsánatot nem kér azért, amiket mondott! - ezzel felpattant és pillanatok alatt elrohant.
Az egészet egy levegővétel nélkül vágta oda Dokinak, akinek az arcáról ugyan nem lehetett leolvasni semmit, de a szemein látszott, hogy megdöbbentették és elgondolkodtatták a lány szavai. Valószínűleg tőle várta a legkevésbé ezt a kirohanást. Ahogy én sem.
Mindenki leforrázva ült majd Goldstein megelégelve a csendet felszólított minket, hogy mehetünk a szobáinkba. Vagyis a buli meghalt. Nóra elintézte. Mondjuk tökéletesen igaza volt. Az hiszem, egyre jobban megkedvelem ezt a csajt.
Mi is elindultunk, majd mellém pillantva látom, hogy Milán nevet és Lilla is nagyon mosolyog.
 - Mi ilyen vicces? –kérdezem Lillát.
 - Hát lényegében most hallottam először értelmes hosszú mondatokat Nórától egész héten. Örülök, hogy kiadta magából. Így remélem, már jobban érzi magát. Talán néhány percre még egyedül kéne hagynom kicsit. Hadd nyugodjon meg!
 - Hát nem is tudom. - nevetek most már én is vele. - Szerintem olyan frappánsan küldte a Dokit a francba, hogy közben még csak ronda szót sem nagyon használt! És ráadásul mindezt úgy, hogy fel sem emelte a hangját, csak tényként közölte vele, hogy egy seggfej! Nem akarok a célpontjába kerülni, mikor ilyen!
 - Ahh imádom a csajt! - hallottuk meg ekkor a hátunk mögül, mire mellettem Milán megfeszült.
 - Na igen de csak nem kezdhet el bólogatni és helyeselni a teljes csoport. Képzeld milyen lett volna Doki feje!
Közben Milán visszafordult, de mi megyünk tovább.
 - Szerintem jól tette! Nem gondoltam volna, hogy ő lesz az első, aki kifakad!
 - Szerintem is jól tette, csak nagyon meglepő volt. Főleg az elmúlt hét után. Talán Doki kicsit visszavesz és emberibb lesz.
- Az kizárt. - cáfolom meg egyből. Nemhogy jobb lett volna nála az irodában a helyzet, de napról- napra egyre keményebb lett. Nem hinném, hogy bármi is megváltozna ettől. - Mondjuk engem is meglepett Nóra. Eddig egy szót se szólt, most meg ez. Nem lehet épp pms-e van? Akkor szoktatok ti csajok ennyire kiakadni!
Lilla megtorpant és a szemei szikrákat szórtak. Hűha!
 - Ja persze. –csattant fel. - Mert szerinted egy csaj csak akkor akad ki, ha megvan neki mi? Jellemző pasi duma. Néha gondolkozhatnál, mielőtt beszélsz! - ezzel otthagyott engem, és elcsörtetett az épület felé. Hogy miért rágott be ennyire?! Én csak viccnek szántam.
Visszanéztem, és látom Milán épp kérdőre vonja Márkot az előbb hallott mondatáért. Vagy egyszerűen csak kötekedni kezdett. Ajjjajj! Ebből még baj lehet! Gyorsan arrébb kell vonszolnom. Nehogy már verekedni kezdjenek! Semmi kedvem most balhézni! Márpedig, ha ezek egymásnak ugranak, kénytelen leszek!

2. fejezet

Nóra szemszöge:

 Az órámra rápillantva megállapítottam, hogy ideje indulni a Közös helyiségbe. Lilla is befejezte a kipakolást, így együtt kimentünk a szobánkból. Milyen fura! Eddig csak a magam ura voltam a saját szobámban - a házunkban is legtöbbször- most mégis meg kell osztanom egy idegennel egy ilyen parányi helyiséget, és mégsem zavar. Lehet már ez is a változáshoz tartozik. Na meg biztos nem is mindegy, hogy ki is az a bizonyos szobatárs. Lilla nagyon kedves volt velem eddig, bár láttam rajta, hogy úgy gondolja untatott, amit a könyvekről mondott, pedig ez nem igaz, csak egyszerűen nem tudtam mit mondhatnék rá. Azt hiszem, el kell telnie még egy kis időnek, hogy normálisan tudjak beszélgetni vele, vagy bárkivel, ami azt illeti. Még jó, hogy most meg ez a beszélgetős izé lesz! Komolyan remek! Fogalmam sincs, mégis minek kell!
 A folyosón haladva velünk szemben is kijött két srác az utolsó szobából és szinte egyszerre értünk a DÜHÖNGŐ-höz. Amikor felnéztem rájöttem, hogy az egyikük a kacsingatós srác volt. Elsőnek én ismertem rá, mert épp a szobatársával - egy magas sráccal - viccelődtek valamin, de mikor már csak egy - két méter távolság volt köztünk, ő is megismert. Mindketten megtorpantunk, majd ezt észrevéve a srác és Lilla is megállt.
 - Helló lányok!- szólított meg lazán minket a magas fiú. – Bence vagyok!
Várakozóan nézett ránk, így ismét bevetettem a mosolyomat.
 - Szia…sztok! - köszöntem, de a nevemet nem mondtam meg.
 - Szia! - jött mellőlem is. – Én Lilla vagyok!
  Egyértelműen lejött, hogy neki nincs gondja a bemutatkozással. Közben a másik is észbe kapott, mert felém fordult és mély dallamos hangján megszólalt.
 - Helló Szépszemű! Én Milán vagyok. – mondandóját féloldalas vigyorral kísérte.
Szépszemű?! Micsoda?! Hogy képzeli?! Tényleg jól hallottam?
 - És téged hogy hívnak? – kérdezte miután gondolom látta rajtam a megrökönyödést. Nem is tudom min akadtam ki tulajdonképpen. Egyszerűen csak adott egy macsós becenevet, és kész, mivel nem mondtam meg a nevemet! Az ilyenek mind így tesznek. Nem kéne vele foglalkoznom, elvégre lehetne rosszabb is.
 - Nóra vagyok. – mondom, de ezúttal mosoly nélkül.
 - Tehát Nóra… - úgy tesz, mintha ízlelgetné a nevem. - Nagggyon örülök, hogy megismerhettelek… titeket! – gyors pillantás vet mellém is.
 - Hát igen. - szólal meg Lilla. Még szerencse. Nem hiszem, hogy nekem most menne. – Mennünk kéne, mert a többiek már ott vannak! - mutat a fejével az terem felé.
 És valóban mindenki ott ül már, így gyorsan én is odamegyek, és levágódom az első helyre egy ronda zöld színű kétszemélyes kanapéra. Kicsit későn kapok észbe, hogy így bárki leülhet mellém és nagy megkönnyebbüléssel sóhajtok fel mikor Lilla odaül. A fiúk pedig mellettünk elhaladva velünk szemben telepednek le egy ugyanilyen kanapéra. Ahogy körbepillantok látom, hogy a jobb oldalunkon a kandalló előtt van egy fotel, ahol Goldstein ül, vele szemben a mi bal oldalunkon pedig három háromszemélyes ülő van, ahol a társaink várakozóan figyelnek, mustrálgatnak minket. Hol felénk, hol a srácok felé kalandozik a pillantásuk, és persze egymást is vizslatják. Közvetlenül mellettünk 3 lány ül, a középsőn ugrabugrál haját dobálva az a vörös hajú, mellette pedig két izmos srác terpeszkedett engem bámulva, és tudomást sem véve a lány zagyválásáról, pedig láthatóan mindent megtett, hogy rá figyeljenek. Az előbb megismert fiúk mellett pedig egy duci - na, jó kövér - pápaszemes és egy elég fura fazon ül, akinek komoly önuralmi problémái lehetnek, mert idegesen mozog keze - lába.
 Okééé! Nem kiakadni csajszi! Mégis mit gondoltál?! Ez nem az a hely, ahol mindenki átlagos. Tulajdonképpen senki sem az!
 Halk torokköszörülés jön mellőlünk és Goldstein végre elkezdi.
 - Először is köszöntelek titeket még egyszer! Örülök, hogy mindenki megjelent, így gyorsan olvasnék egy névsort! Aki a nevét hallja, az kérem, jelezze!
 - Bernáth Nikoletta.
 - Itt… - csuklik egyet a vörös. - …vagyok.
 Na, szép mondhatom. Ez a csaj tök részeg. A mellette ülő srác is kicsit elhúzódik tőle és Goldstein is mogorván néz rá. Hajjaj! Lesz ebből még gondja!
 - Horváth Milán.
 - Jelen. – mondja, és ismét rám néz.
 - Kovács Ádám.
 A középen ülő egyik srác a kezével is intve jelzi, hogy ő is itt van.
  - Nagy Oszkár.
  - Vagyok. – a dagi.
  - Nemerits Niké Nóra.
  Fintorgok egyet a nevemet hallva, és alig érthetően én is rebegek egy „jelen”-t.
  - Nemes Márk.
 A vörös mellett ülő kihúzva magát előkelő bólintással közli.
  - Jelen!
  - Pintér Erika.
 A mellettünk lévő fotelben középen ülő lány jelez.
  - Tardos Szilvia.
 A közepe felé lévő nagyon sovány lánytól jön a felelet.
  - Tóth Bence.
 Szemből bólint az újdonsült ismerősünk.
  - Sass Levente.
 A hiperaktív srác egy hadaró „jelen”- nel biztosítja magát.
  - Szabó Lilla.
 Tehát Szabó a vezetékneve. Hogy én micsoda egy tapló vagyok! Még csak meg se néztem a papírjaimat, hogy tudjam, hogyan is hívják. Arról nem is beszélve, hogy meg se kérdeztem. Ellenben ő már úgy jött be a szobánkba, hogy tudta a nevem. Rém ciki!
  - Varga Kitti. - hallatszik az utolsó név és a mellettem ülő lány megszólal halkan.
  - Itt vagyok.
  - Nos … most hogy ezen túlestünk szeretném, ha mindenki pár szót mondana, magáról aztán megosztok veletek pár jó hírt, amiről eddig még nem tudtatok. Kezdheted is Milán!
 Milán megigazítja a nyakkendőjét a nyakánál.
 - Nincs mit mondanom. Egyenlőre.
 Ennél többet nem mond. Biztos zavarban van, de próbálja nem mutatni. Hát én sem fogok semmit sem mondani azt tuti!
 - Rendben. –Goldstein úgy látszik nem is vár el többet. Tényleg nem tudom mit is kéne mondanunk. Az egész olyan, mint egy terápiás ülés. Lehet, hogy az is. Azért azt mégsem várhatja el tőlünk, hogy egyből elkezdjük ecsetelni kik, és mik vagyunk, vagy, hogy miért kerültünk be a Programba. Azt hiszem, ezzel mindenki egyetért, főleg Bence, akire várakozóan néz Goldstein, de meg se szólal, viszont kitartóan tarja vele a szemkontaktust.
 Hosszú néma csend következik, mire gondolom megelégeli, és felismerte, hogy ez így nem fog menni, ezért átveszi ismét a szót.
 - Na, jó! Ez így nem fog működni. – látja be és sóhajt egy nagyot. – Akkor inkább beszélek én. Ezeknek az óráknak az lenne a célja, hogy bátran beszélgessünk egy adott témáról. A későbbiekben ez így fog menni. Hetente egyszer. A témát választhatjátok ti is, de én is fel fogok hozni dolgokat. Fogjátok fel úgy, hogy ez lesz az osztályfőnöki óra.
 Kis szünetet tart.
 - Nem akarom átvenni veletek a házirendet, azt hiszem mindenki számára érthető. Amiről még nem tudtok, és ez egyben az első jó hír, hogy mivel az intézmény állja a teljes ellátásotokat az alapítványi pénzből, így a szüleitek lemondtak az aláírásukkal az utánatok járó családi pótlékről, amit egy kicsit kiegészítve minden hónapban megkaptok. Ennek összege jelenleg 20.000,- Ft, amit bármire elkölthettek. Ez lesz a zsebpénzetek, a szüleitek nem küldhetnek nektek pénzt.
 - Micsoda?! – hördül fel Márk egyszerre. - Aztán mégis mit tudok venni ennyi pénzből?!
 - Miért?! Szerinted mire lesz majd itt szükséged, ami többe kerül? – kérdez vissza Goldstein végtelen nyugalommal.
 - Hát ez az. Semmit. A heti cigim kerül ennyibe!- jön a csattanós felelet.
 - Akkor vagy le kell szoknod, vagy kevesebbet kell szívnod! – válaszolja, majd mintha mi sem történt volna, folytatja tovább. – Amit a rokonaitok küldhetnek azok csupán a tisztálkodó - szerek és a ruhák, amit mindig ellenőrzünk, mielőtt megkapnátok. Ezen felül mindent visszaküldünk nekik. Ahogy azt a házirendből is tudhatjátok, havonta egyszer meglátogathatnak titeket itt. Mivel két évig nem hagyhatjátok el az intézményt, így ebbe beletartozik a karácsony és a szüli,- illetve névnapok is. Azért hogy ne érezzétek magatokat teljesen elzárva a külvilágtól, – és ez egy újabb jó hír- szabad internethasználatot kaptok, ami ugyan le van korlátozva, vagyis közösségi oldalakat, és chatszobákat, valamint 18-as karikás oldalakat nem tudtok használni, de minden nap értesülhettek a külvilágról általa. Valamint, és ennek is remélem fogtok örülni, kirándulásokat is fogunk nektek szervezni. – összehajtja a kezében a papírjait. - Most pedig mivel látom, senkinek sincs igazán kedve itt ücsörögni, így elmehettek felfedezni mindent! 13 órakor van az ebéd, addigra mindenki jöjjön vissza.
 Ez volt a végszó mindenki felállt a helyéről és elindult.
 - Jaj Niki! – és bennem megállt az ütő egy pillanatra, mert azt hittem a nevemet hallom, majd újraindult, mikor felnézve láttam, hogy a Vöröskét szólították meg. Hülye félelem, átkozott megszokás! Jó lesz, ha leszokom róla. Már soha többet nem leszek Niké. A nevem Nóra. Nóra!!! - Te gyere velem az orvosiba. Most!
 - Ajj már nem lehet igaz! Minek?! – kérdezi meg, de szerintem még ő is tudja, hogy vajon miért. Az állapota koránt sem szalonképes, hogy finoman fogalmazzak. Nem várom meg, mire elindul, inkább menekülőre fogom.
- Kimegyünk az udvarra?- kérdezi Lilla és mielőtt bárki ránk vethetné magát, gyorsan elindulunk kifelé. A szemem sarkából látom, hogy Bence és Milán is megindult felénk, de Márk és Ádám feltartóztatja őket. Nem is baj. Jó lenne kicsit beszélgetni Lillával. Kíváncsi vagyok mi a véleménye neki a többiekről. Ahogy az arcára pillantok viszont, látom, hogy erősen összeszorítja a száját, és a szeme is elég szomorú. Ajjaj! Vajon mi baja lehet?! Mi szomorította el ennyire?!

Lilla szemszöge:

 Kinn szikrázó napsütés, és forró nyári hőség fogad minket. Nórával mindketten hunyorgunk, míg a szemünk alkalmazkodik hozzá, lesétálunk a lépcsőn, és mintha csak megbeszéltük volna, előre indulunk egy nagy tölgyfához, ami előtt két pad áll. Az egyik támlájára felülök és Nóra is így tesz.
 A kedvem nem is lehetne rosszabb. Őrület hogy miken képesek kiakadni egyesek! Ez elég elkeserítő!
 Egy ideig ülünk a padon és nem szólunk. Hallgatjuk a semmit, a csendet, a fákat, az enyhe szellőt és szépen lassan megnyugszom.
 - Mit gondolsz a többiekről? Szerintem volt pár fura figura. - kérdezem, csak hogy elinduljon a beszélgetés.
 - Huh... Ne is mond!. - fintorog. - Volt az a srác velünk szembe, az a Levente. Komolyan kirázott tőle a hideg. Állandóan mozgott keze-lába.
 - És az a Niki? Bűzlött az alkoholtól és nem igazán takarta a testét túl sok ruha. Az arcán a smink meg teljesen elfolyt.
 Tényleg rémesen nézett ki a lány.
 - Hát Niki volt az első, akivel összefutottam itt. Épp a szobába tartottam, és előttem botladozott. Belém akart kötni, de én inkább kikerültem. – az emlék felidézéstől összerázkódik. - Nem hiányzik a balhé már az első nap. Ami azt illeti később se!
- Szerencsére nem Ő lett a szobatársam. – mosolygok rá Nórára, amit ő is viszonoz.- Szegényt sajnálom nagyon. Nem lehet egy könnyű sem neki, sem a szobán osztozó másik félnek.
 - Miért sajnálod Nikit?- értetlenül néz rám. - Mert azt hogy a szobatársát sajnálod az ok, na de őt?
 - Mert ahol alkohol van, ott gond is van. Remélem, segítenek rajta. Ez a Goldstein jó fejnek tűnik.
 - Hát... nem is tudom. – A hangja nagyon cinikus, de hagyja hogy eltereljem Nikiről a beszélgetést. - Nem hinném, hogy segíteni tud bárkin is, aki nem karja. Nekünk kell tenni érte. Ő csak segít. Ha tud.
 - Azért szerintem elég rendes. Mármint Goldstein.
 - Én ezt nem tudom ennyiből megítélni, sokan mutatnak mást, mint amik, akik valójában. – látszik, hogy tapasztalatból beszél. - De reménykedjünk benne. Elvégre ezért vagyunk itt.
 - Igen igazad lehet. Én is sok hasonló emberrel találkoztam eddigi életem során. – Kénytelen vagyok igazat adni neki, így inkább megint másra terelem a szót - Mit gondolsz a helyes kis szomszéd fiúkról? Számomra mind a kettő dögös .
 Tipikus csajos beszéd. Hátha bejön.
 - Igen. Helyesek. - Olyan félvállról veti ezt oda, mintha nem is érdekelné. Lehet, hogy nem is.  Érdekes.
 - Igen. Láttad, hogy már most a nyakunkon lihegtek volna, ha Márk és Ádám nem tartóztatja fel őket? Remélem nem azok a pasik, akik levakarhatatlanok.
 - Igen. Biztos nagy hódítók.
 - Képzeld, milyen szörnyű lenne, még csak le sem tudnánk vakarni őket. Mivel szomszédok vagyunk… így iszonyat kellemetlen lenne nekünk.
 - Hát Niki biztos beveti majd magát. – vágja oda rosszindulatúan, bár kétségtelen, hogy lehet benne igazság. - Ha pedig olyanok amilyeneknek hiszem őket, akkor a könnyű prédának nem állnak majd ellen. Lehet nem is foglalkoznak majd velünk. Szóval nem hiszem, hogy sok figyelmet kapunk egy idő után. Nem is lenne baj.
 - Hát lehet. – hagyom rá. - De nézd csak kik léptek ki az ajtón.
 Ő is odanéz és látjuk, ahogy a négy srác egymással beszélget.
 - Az emlegetett szamarak… vagy épp csődörök! – neveti el magát. Ezzel egy időben hangos nevetés harsogja be az udvart a fiúk felől, majd Milán és Bence felénk indulnak a másik kettő pedig előveszi a cigarettájukat.
 - Csatlakozhatunk csajok? - kérdezi Milán.
 - Persze. – mondja Nóra.
 - Nem zavartuk meg a csajos dumapartit?- kérdezi meg azért Bence.
 - Dehogy. - nyugtatja meg Nóra.
Erre a fiúk letelepednek mellénk a padra. Bence mellém ül, Milán pedig Nóra mellé.
 - Mi a helyzet srácok? Hogy tetszik nektek itt? - érdeklődök.
Milán felénk fordul.
 - Eddig jó. – Nóra felé tekint. – Sőt egyre jobb lesz.
Nórának nem nagyon tetszik ez a nyomulás, és a hangjában érezhető szarkazmussal válaszol.
 - Remek.
Bence valószínűleg észreveszi ezt, így magához ragadja a szót.
- Szerintem is jó hely. Nyugis.
Milán nem adja fel.
 - Na, ja. Ti is szobatársak vagytok?- kérdezi a mellette ülőt.
 - Igen. Szóval ti is?
 - Aha. – vigyorog. Gondolom, örül neki, hogy kapott választ. Tudom, mit érez. Nóra nem az a bőbeszédű lány. Eddig legalábbis.
 - Miről dumcsiztatok, amíg nem voltunk itt? Volt valami érdekes?
Hát rólatok. De ezt mégsem mondhatjuk meg neki.
 - Hát pl. Goldsteinről. - közli Nóra, akivel egymásra somolygunk.
 - És kiderült, hogy mindketten szeretjük a könyveket.
Erre a srácok elhúzzák a szájukat.
- Huh ... könyvek! – nyög fel Milán és Bence sem rajong az olvasásért, ez tisztán látszik az arcán.
 Ezért elkezdem kicsit cukkolni Milánt.
- Mi a baj talán nem szeretsz olvasni? – közben pajkosan mosolygok.
- Dehogynem! Imádok! Csak sok kép legyen a könyvben, vagy újságban! - kacsint ránk. Mire nevetésben törnek ki Bencével. Ezzel egyértelműsítve, hogy milyenfajta olvasnivalót részesítenek előnyben.
 - Na… meglepődnétek, mik vannak azokban a könyvekben, amiket mi olvasunk!- neveti el magát Nóra, mire mindkét srác felkapja a fejét. És egyre gondolunk. A 18-as karika is kevés lenne sokszor.
 - Ne csigázz ... mesélj!- megjátszott érdeklődéssel figyel. Bár lehet, hogy nem is játssza meg! Szerintem komolyan érdeklődik  iránta. Az egész felsőtestével felé fordul, és úgy várja a választ. Nem is csodálom. Nóra tényleg különlegesen szép.
-  Hercegek, angyalok, gyönyörű álomszerű tájak … - kezdem.
- Vámpírok, szerelem, harc… - folytatja a társam.
Bence megelégeli az áradozásunkat.
 - Ez mind szép és jó, de nemcsak a mesékben vannak ám hercegek!
Nóra felvonja a szemöldökét.
 - Miért csak nem az vagy? Egy álruhás herceg?
- Tégy egy próbát és meglátod!
Hűha! Kezd felforrósodni a levegő. Az egyszerű cukkolásból flört lett, pillanatok alatt.
 - Köszi. Inkább nem. – A hangja egyértelműen elutasító, viszont az arcára varázsolt mosoly barátságossá teszi az egész mondandóját.
 - Egy igazi hercegnő nem riadna vissza már rögtön az elején. - folytatja a játékot Bence.
 - Ebből is látszik, hogy nem vagyok az. – szögezi le. - Amúgy sem hiszek már a tündérmesékben. A való világ ... - keresgéli a szavakat, de mivel gondolom nem tudja jól elmondani, csak megjegyzi: - Hát az egész más.
 - Az biztos. - vágja rá Milán és mind egyetértünk.
Nem vitás. Egyikünk sem lenne itt, ha másképp lenne.
 - Mit gondoltok mi lesz az ebéd? Már kezdek éhen halni. – És tényleg így van. Lehet a környezet teszi, de nagyon megéheztem.
Erre Bencének hangosan meg kordul a gyomra.
 - Nem tudom, de bármi legyen is az, remélem felkészültek az ifjú titán gyomrokra. –paskolja meg a hasát.
 - Hát azt én is ajánlom öregem. Igazán hosszú volt az a séta idáig.- jajgat Milán. Talán egy kis együttérzést próbál kicsikarni Nórából.
 - Miért? Gyalog jöttél? – szörnyülködik Nóra.
 Tehát sikerült. Milán elégedetten vigyorog.
-  Lekéstem a buszt.
 - És te Bence? – fordul felé.
 - Hát engem elhoztak egy darabon, majd az erdőben lévő kis ösvényen kellett csak átgyalogolnom.
 - Engem is úgy hoztak, de még így is elkéstem kicsit.
 - Nők. –szekálódik szemét forgatva Milán.- Mindig késnek.
Bence is vigyorog. Nóra is elmosolyodik, de inkább szó nélkül hagyja. Lehet azért mert tényleg mindig elkésik? Na majd kiderül.
Próbálok ismét bekapcsolódni a társalgásba.
- Remélem, nem vagytok hangos szomszédok. Szeretnék nyugodtan aludni. Jó lenne holnap frissnek lenni, elég komoly ez a mai nap.
- Azért van még köztünk pár szoba. – szögezi le. - A helyetekben inkább a Vöröske miatt aggódnék, elvégre ő a szomszédotok.
- Ááááá… nem lesz vele gond. – nyugtatom meg Milánt.
- Hát … nekem erről más a véleményem. – ismét Nóra. A bizalmatlan. Nem hiszem, hogy valaha is meg fogja kedvelni a lányt.
 - Ha gond van, csak szóljatok, beszélhetünk vele. – veszi fel egyből a védelmező szerepét Bence.
 - Köszönjük, de megoldjuk.
 - Vagy bárkivel.- Biztosít minket Milán is oldalra sandítva. – Komolyan.
 - Ok, köszi, srácok.
Közben megérkeznek a másik fiúk is. Ádám és Márk.
- Csatlakozhatunk?
- Persze. Miért is ne?! – invitálom őket. Bunkóság lenne, ha nem ülhetnének ide. A fiúkon látszik – főleg Milán feszült tartásán - hogy nem tetszik nekik, hogy növekedett a létszám. de nem tesznek semmit ellene, így ők is levágódnak a másik padra, ami „L” alakban van miénk mellett.
 - Azért fura itt egy picit nem? – kérdezi Márk.
 - Miért is?! – kötekedik egyből Milán. A két srác között érezhetően ellentét feszül. És van egy sejtésem, hogy a szobatársamnak lehet hozzá köze, mivel közben fensőbbségesen néz Márkra.
- Hát minden túl nyugodt. Nem futkároznak körülöttünk korunkbeliek. És nincs meg az az alapzaj,mint a városban.
- Ami azt illeti felnőttek sem. – állapítja meg Nóra. – De amúgy igazad van.
A feszültség tovább növekedik közöttünk. Bence is érzi.
- Azért ez jó ám. Nincs annyi kíváncsi szem, ami ránk szegeződne.
- Azért biztos szemmel tartanak minket! – vetik ellen.- Tuti be van kamerázva a hely!
 - Csak nem paranoiás vagy, haver?
 - Nem. De logikus, ha belegondolsz. – védi a magáét Milán.
 - Szerintem megbíznak bennünk annyira, hogy nem figyelik minden egyes lépésünket. – vitázik Bence. - Elvégre itt is lakunk. Milyen lenne a magánéletünk, ha egy percre sem tudnánk magunkra maradni, mert mindenhonnan figyelnének?
 - Hát a szobák tuti nincsenek bedrótozva, de szerintem is figyelnek minket itt is. A szökés miatt mondjuk! – kezd el mocorogni Nóra, már kellemetlenül érzi magát. - Apropó szoba.... ki kéne még pakolnunk, nem Lilla?
Már kipakoltunk, de kellett valami kifogás a távozásra. Szóval megelégelte a dolgot. Értem én. Felőlem mehetünk.
- De igen.
Ezzel otthagyjuk őket és visszamegyünk a szobánkba.

1. fejezet

Lányok
Nóra szemszöge:
  …Na végre befejezte ez hapsi! Igazán nem kellett volna ennyire beleélnie magát ebbe a szónoklatba. Ahogy így körbenézek nem látok senkit, aki különösképpen a barátja akarna lenni. Na persze ez a dolga, meg minden... mindegy!
 Jaj nekem! Semmi -abszolút semmi- kedvem itt lenni. Miért is voltam olyan hülye?! Saját magamnak köszönhetem ezt az egész pokoljárást! Mondjuk ez így nem tejesen igaz…az anyámnak is bőven benne van a keze abban, amik történtek…huh... na de erre most tényleg nem szabad gondolnom! Még a végén elbőgöm magam, vagy megfordulok és kiviharzok innen! Egyik sem lenne jó megoldás!
 Ahogy körbenézek mindenfelé korombeli kamaszokat látok. A szemem összetalálkozik egy helyes sráccal, aki somolyogva rám kacsint, a pilláim kitágulnak megdöbbenésemben, mire mintha semmi sem történt volna vigyorogva elfordítja a fejét. Remek!
Ahelyett, hogy alaposabban megnézném magamnak, inkább lehajolok a cuccomért. Nem is akarok belegondolni, hogy az imént flörtölni próbáltak,- e velem vagy sem. Az életemben túl sok hasonló pillantással találkoztam már. Most pedig baromira nincs kedvem az ilyesmihez az tuti! Van elég gondom enélkül is!
 Elszoruló torokkal markolom meg a bőröndömet és húzni kezdem magam után, közben az arcomra varázsolom az 1000wattos vigyorom, amit az évek során elsajátítottam és követem a csordát, hogy megtudjam melyik zárka lesz az enyém. Mivel késve érkeztem, eszembe jut, hogy  egyedül én nem kaptam meg a papírokat, amiket a többiek szorongatnak, így elsőnek inkább a tanár felé veszem az irányt.
- Szia! - szólít meg Goldstein, vagy mi a neve. - Te vagy Niké ugye?!
- Nem. - felelem, mire összevonja a szemöldökét, és furcsán kezd méregetni, így kelletlenül magyarázatot adok. - A Nórát szeretem.
 Ennek a miértje valószínűleg egyértelmű lesz neki, hisz mindent tudhat rólam, attól az átkozott sarlatántól, aki ide száműzetett.
- Ó… rendben. Akkor tehát Nóra. – a papírjait kezdi nézegetni. – A tiéd az 1.-es szoba lesz. A szobatársadat Lillának hívják, biztos nagyon jól ki fogtok jönni egymással.
 Hát azt kétlem.
- Biztosan. – felelem azért barátságosan mialatt a kezembe nyom egy halom papírt, majd elkezdi ecsetelni, hogy nemsokára ellátogat a szobánkba és bármilyen kérdésem is lenne, akkor ott is nyugodtan feltehetem. Nem válaszolok rá, csak rámosolygok, amitől egy pillanatra láthatóan elakad a lélegzete.
 Ez az Tanár bá! Koncentrálj csak a külsőmre te is és felejtsd el, hogy ki akard deríteni mi van belül!
 Ismét megfogom a bőröndömet és szó nélkül otthagyom. Az első ajtón, amit meglátok magam előtt a DÜHÖNGŐ szó van. Hmmm… érdekes! Az ajtó mellett jobb és bal oldalon is táblák vannak a szobaszámokkal. mivel az 1-es jobbra van, így elindulok arra.
 Előttem egy festett vörös –majdnem piros- hajú csaj riszálja magát, szintén maga mögött ráncigálva a bőröndjét. Láthatóan szörnyen feldúlt, a mozgása rendezetlen – nemcsak a kezeit lóbálja össze-vissza, de a lábai is meg,- megbicsaklanak, közben pedig magában füstölög.
- Az átkozott kis köcsög! – morogja. – Mi a faszt képzel ez magáról!?
 Nem tudom ki akaszthatta ki már az első percekben, de nem is nagyon érdekel.
 Majd mivel gondolom meghallotta, hogy épp mögötte érkezem hirtelen megtorpan és szembetalálom magam kb. 2 kg festékkel kimázolt fejjel, ami tulajdonképpen szép is lehetne, ha nem lenne a ribancsmink. Kérdőn nézek feléje, de még csak eszemben sincs megszólítani. Erre ő is rájön, mert megvetően elhúzza a száját és gúnyosan méregetni kezd. Miután gondolom felmérte a helyzetet a haját hátradobva, melleit kidüllesztve harcias pózt vesz fel, hogy ne tudjak mellette csak úgy simán továbbhaladni és villámló szemekkel néz.
 - Na mi van?! – Hangja leereszkedő. – Nem tetszik valami?!
 Egyértelmű, hogy veszekedést próbál kezdeményezni.
 Hát kicsim erre én nem vagyok kapható! Sosem voltam az a harcias természet. Bár… ahogy így ránézek valami elpattan bennem és már-már visszavágnék neki, de inkább meggondolom magam. Ugyan már! Csak nem fogok itt balhézni már az első napon! Pécézzen ki magának valaki mást erre a célra.
- Csak szeretnék továbbmenni a szobámba! – válaszolom és elindulok tovább.
A válaszom láthatóan nem tetszik neki, de mégis továbbenged. És becsörtet a 2.-esbe. Pompás! Tényleg minden rosszban van valami jó … legalább nem ő Lilla.
 A folyosó legvégén van a szobám. Benyitok és meglepődve tapasztalom, hogy még nincs benn senki. A szoba egyszerűen berendezett. Velem szemben és a jobb oldalon is van egy-egy ablak, ami szépen bevilágítja a teret. A szemközti alatt van két éjjeliszekrény mellettük pedig egy-egy ágy. A bal oldalira ledobom a cuccaim, kinyitom a bőröndöt, kiveszem a fürdőszobai cuccaimat és bemegyek a parányi fürdőbe, ahol az egyetlen szekrénybe bepakolok. Visszatérve az ágyam végében található egyik szekrényt kinyitva elkezdek pakolászni. Nem lehet sok a személyes holmink. A fehérneműket kivéve,csak alsóruházatunk lehet szabadon választott az átkozott egyenruha miatt, így mielőtt ide jöttem alaposan bevásároltam mindenféle divatos nadrágot és csizmákat, cipőket. Persze egy-két felsőt is magammal hoztam. Sosem lehet tudni. Hiába… a megszokás. Épp egy újabb csomag ruhát próbálok belepasszírozni a szekrénybe, mikor nyílik az ajtó és egy szemüveges lány cipeli be az elnyűtt sporttáskáját. Felpillant és olyan elveszett a pillantása, hogy akaratlanul is rámosolygok, amire egy félénk ajakrándulással felel.
- Szia! – köszönt. – Lilla vagyok! Biztosan te vagy Nik…- zavartan elhallgat, amiből rájövök, hogy Goldstein biztos figyelmezette a nevemre. – Illetve Nóra…ugye?!
 - Igen. Helló! - köszönök én is. Megpróbálom valamilyen kategóriába besorolni a lányt. Szőkésbarna haja szorosan egy lófarokba hátrafogva hullik a hátára, kissé görnyedt tartása és láthatóan sokat használt, de tiszta ruhái ellenére karcsú alakja van. Az arca kedvesnek tűnik, de mielőtt alaposabban megnézhetném elfordul és ledobja a pakkját a másik ágyra,ami az ablak alatt van.
 Nem tudom mit mondhatnék neki, így inkább meg se szólalok. Mindig ezt csinálom. A legtöbben, mint az a lotyó a folyosón ezt biztos nagyképűségnek tartja, pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy nem merek megszólalni. Egész életemben annyit kellett értelmetlenül fecserésznem, hogy mára már nem igazán tudom, hogy miről mit mondjak, vagy hogy mit is kéne mondanom. Elegem lett ebből az egészből! És az is igaz, hogy bár magyar az anyanyelvem, annyit beszéltem az elmúlt években olaszul, németül és angolul a modellkedés miatt, hogy olyan a kiejtésem, mintha akcentusom lenne. Tehát inkább kussolok és pakolom tovább a holmimat.
 Amikor az éjjeliszekrényre teszem a kedvenc könyveimet váratlanul megszólal a lakótársam.
 - Jééé! Ezeket a könyveket én is nagyon szeretem! Nalini Singh egyszerűen fantasztikus! – kezd el áradozni. Rápillantok és látom, hogy még a szemüveg sem tudja elrejteni, úgy csillog a szeme. Milyen szép ilyenkor! És végre van bennünk valami közös!
 - Igen. Nekem ő az egyik kedvencem. - és ismét rámosolygok. Nem tudom mi üthetett belém, de ez a lány már a második őszinte mosolyomat csalta ki. –Neked a mentálos vagy az angyalos-vámpíros sorozata tetszik jobban? – kérdezem magamat is meglepve, hogy beszélgetést kezdeményezek. Nem tudom ki döbbent meg jobban – ő vagy én - mindenesetre egy pillanatig meredten néz rám, gondolom ő se várta hogy beszélgetni kezdek. Aztán az ágyára lehuppanva ecsetelni kezdi a két sorozat közti hasonlóságokat és különbségeket, kifejtve hogy melyik miért jó.
 Tehát egy könyvmoly. Szuper!
  Közben én is leülök és ismét elégedetten megállapítom magamban, hogy bizony tényleg minden rosszban van valami jó. Lehet, hogy ez a hely maga a pokol, de mint tudjuk a mennyországba a klíma miatt mennek az emberek, a pokolba meg a társaságért!
 Talán… talán nem is lesz itt annyira szörnyű.
 Épp mikor ez a gondolat megfogalmazódik a fejemben, mindent elrontva belép Goldstein, üdvözöl minket egy „Hello csajok!”- kal és figyelmeztet az első kötelező, közös, beszélgetős programra, ami tíz perc múlva kezdődik. Már majdnem elhagyja a szobát, keze a kilincsen, de még visszafordul.
- Látom kezdtek összebarátkozni! - vigyorog. - Ennek szívből örülök! Van valami kérdésetek  vagy problémátok esetleg?!
Mire mi kórusban válaszoljuk:
- Nincs.
És tényleg nincs.

Lilla szemszöge:
A megnyitón sok idegen fiatal volt körülöttem. Egymást méregették csendesen, de az arcuk mindent elárult. Az már biztos, hogy mindannyian különbözünk. De egy próbát akkor is megér számomra ez az iskola. Remélem itt végre sikerül beilleszkednem. Annyira szeretnék egy biztonságos helyet, egy otthont, ahol szeretnek. Legalább egy valakit, aki vár és szeret, egy igaz barátot. Szeretném megengedni magamnak azt a luxust, hogy végre valakiben megbízhassak. Jó lenne, ha az a valaki nem árulna el és jól kijönnénk. Mindent meg fogok próbálni, hogy itt végre másként menjenek a dolgok. Elvégre állítólag itt mindegyikünk tiszta lappal indul. Megígértem magamnak, hogy ha kapok a sorstól még egy esélyt, azt mindenképpen kihasználom, ezért megpróbálom kihozni magamból a maximumot, hogy bebizonyítsam magamnak, és persze Dokinak is hogy Szabó Lilla nem az a szürke kis egér, akinek hiszik. Az álmodozásomból Goldstein hangja ragadott ki. Az igazgató elég fiatal és kedves a kisugárzása. A beszéde gyors volt és pontos. Nem fecsérelte az időnket felesleges maszlagokkal. A beszéd végén megvártam míg mindenki bemegy és még utoljára becsuktam a szemem hallgattam a madarak csicsergését és magamba szippantottam a friss levegőt.
Féltem mindettől az új lehetőségtől, mert tudtam már csak ez maradt számomra. Hisz nincs hova mennem. Ahova mehetnék oda pedig nem akarok soha többet visszakerülni.  Valószínűleg nem lesz egyszerű, de mi volt az eddigi életem során?
Egy utolsó nagy sóhaj kíséretében elindultam a számomra kijelölt szoba felé. Útközben meglátom Goldstein mosolygós arcát és megszólít.
- Lilla csak egy percet szeretnék rabolni az idődből... – és vár türelmesen.
- Persze tanár úr mondja csak.
- Kérlek, a szobatársadat Nórának szólítsd, mert a Niké nevet nem szereti. - nagyot sóhajt és gondterhelt a tekintete. - Sajnos én nem tudtam róla. Ez nem volt benn az anyagában. Gondoltam figyelmeztetlek nehogy ez miatt már az első percben feszült legyen a légkör köztetek.
- Rendben van megjegyeztem és köszönöm a figyelmeztetést. – mondtam mosolyogva és elvonultam a szobám felé.
 Nagyon remélem, hogy nem valami bolond csajt fogok ki szobatársnak.
Az én szobám az 1. számú. Az ajtó már nyitva van. Belépek és egy kedves arc mosolyog rám.
Bemutatkozunk egymásnak. Goldstein figyelmeztetése ellenére majdnem elrontom a nevét, de gyorsan korrigálom a hibámat.
-Szia! – köszönök. - Lilla vagyok! Biztosan te vagy Nik.. - hirtelen elhallgatok és eszembe jut, hogy Nórának hívják. - Illetve Nóra ugye?
Tehát ő Nóra. Látom már elkezdett kipakolni. A bal oldali ágyat foglalta el. Éppen a szekrénybe akasztotta gyönyörű ruháit, amikor beléptem.
- Igen. Helló! - köszön rám.
Majd szemlátomást végigmér és egy lesajnáló pillantással később folytatja a kipakolást. Tudom mit láthat. A  régi kifakult ruháimban nem mutathatok valami fényesen. De hát ez van. Az egyenruhákban majd talán nem lesz ennyire feltűnőek a sokszor mosott nadrágok.
Látom nem erőssége a beszéd és nem is igazán szól hozzám, ezért nekiállok én is kipakolni. Éppen fordulok, amikor Nóra az éjjeli szekrényére tesz egy könyvet, amin felismerem az írót és nem tudom visszafogni magam.
- Jééé! Ezeket a könyveket én is nagyon szeretem! Nalini Singh egyszerűen fantasztikus! - Végre valami, ami közös bennünk. Talán még sem lesz itt olyan rossz.
- Igen. Nekem Ő az egyik kedvencem. - mondja.
- Neked a mentálos vagy az angyalos – vámpíros sorozata tetszik jobban? – kérdezi.
Egy pillanatnyi gondolkozás után buzgón ecsetelem, hogy mind a két sorozat tetszik és melyikben ki a kedvencem, de látom az arcán ez hirtelen túl sok fecsegés a számára, így abba kell hagynom mielőtt túl messzire megyek. Közben leülök az ágyamra és ő is így tesz.
Éppen gondolataimba vagyok elmerülve, mikor Goldstein egy köszönéssel már be is jön a szobánkba, és figyelmeztet az első közös csoportos találkozásra, amin a részvétel kötelező.
Már elhagyná, a szobánkat mire visszafordul és mosoly bujkál a szemében.
- Látom kezdtek összebarátkozni!- vigyorog. – Ennek szívből örülök! Van valami kérdésetek vagy problémátok esetleg?!
A választ egyszerre kiáltjuk Nórával.
-Nincs.
Van még körülbelül 8 percünk és gondoltam szemrevételezem a fürdőt.
Rendben, a fürdő kicsi volt, de nem számított. Látszott, hogy új és friss festék szaga volt minden helyiségnek.
Éppen végeztem a ruháim szekrénybe akasztásával és a cucctáskáim elpakolásával és már indulhattunk is a megbeszélésre.

Fiúk

Bence szemszöge:
Remek! Remek! Remek!
A buszra nem maradt pénzem, mert az utolsó petákom egy szendvicsre ment el...
Persze nem tehettem mást mivel napok óta alig ettem valamit. A gyomrom teljesen összeszűkült és már-már szédülés környékezett.
Apám az összes pénzét alkoholra költi el. Az én szobámat is képes átkutatni pár nyamvadt forint miatt. Ahogy ezt tegnap is tette, így megtalálta, amit félretettem, hogy mégse üres kézzel érkezzek.
Hát... ez nem jött be!
Én és az a makacs fejem!!
Doki felajánlotta a segítségét, de persze nem fogadtam el, mert nem akartam sajnáltatni magam.
Igaz akkor még megvolt a buszpénzem. Nem baj majd megoldom. Elég nagy vagyok már, hogy a saját életemet végre a saját kezembe vegyem. Így csak magamat hibáztathatom, ha mégse sikerül.
Apámra megint ittasan találtam rá, a kanapén kidőlve feküdt a saját hányásában. Iszonyatosan nézett ki. Már nem is emlékszem mikor volt utoljára megborotválkozva, vagy mióta hordja ugyanazt a ruhát. Mióta kidobták a munkahelyéről még boldogtalanabbá vált, mint előtte volt. Rengeteg helyre jelentkezett, de mindenhova "öreg" volt. Nem ért a számítógépekhez és egy idegen nyelvet sem beszél. Alkalmi munkákból él és azt a kevés pénzt is elissza, amit kap.
Már régóta így ment ez. És nem látok pozitív változást.
Talán nem is igazán tudja, hova megyek. Vagy nem is érdekli.
Doki eljött hozzánk és beszélt apám fejével, mikor alá kellett íratni a papírokat, de kitudja, emlékezik e majd rá, ha magához tér. Hagytam egy levelet azért neki, és persze a szomszédnak is adtam egy másolatot. Nem akartam, hogy aggódjon értem. Már ha megtenné. Bár mit is gondolok? Végre leszáll a hátáról a púp. Ezt akarta évek óta. Amúgy sem vagyok híve a könnyes búcsúzásoknak. Na, nem mintha apám egy percet is könnyezne értem. Remélem, egy napon elfelejtem az egész rémes gyermekkoromat. Egy részeges semmirekellő apát, aki jó pillanataiban még meg is üt. Hát ezt tuti nem sírom vissza.
Mind a kettőnknek jobb lesz így. Talán végre ő is megváltozik. Úgy is mindenért engem okolt. Mostantól nem leszek az útjában. Újrakezdheti az életét. Majd meglátjuk, kinek mit hoz a jövő.
Ideje volt indulni, ha nem sötétedésre akartam odaérni a suliba.
Utoljára bementem a szobámba és összeszedtem azt a kevés számomra értékes tárgyat, amit meg akarok őrizni. A szekrényemből az összes ruhámat bedobtam az apámtól örökölt katonai zsákba, és egy sóhaj kíséretében elhagytam a szobámat, remélhetőleg örökre.
Egy ideig gyalogoltam, a táska a vállamba vágott a hátamon. Mindenem, amim csak volt velem volt. A főútra kiérve stoppoltam és egy fiatal nő megállt.
- Helló! – köszönt.
- Jó napot! – üdvözöltem.
- Merre mész így megpakolva?- kérdezte.
- Az Eltévedt Lelkek Erdei Oktató, - és Nevelő Intézetbe.
- Ugorj, be elviszlek – és mosolygott az arca.
- Nagyon köszönöm!
- Á ugyan nem tesz semmit! Arra fele megyek, de sajnos nem tudlak bevinni az intézethez, mert sietek. Az megfelel neked, ha kiteszlek a főút mellett, és te átvágsz az erdőn? Nem nagy séta és kitaposott ösvény vezet az intézetig.
- Persze nagyon köszönöm!
Az út hátralevő részében csöndben maradtunk. Ő nem szólalt meg, nekem meg nem volt mit mondanom. Egyszer csak megállt, azt mondta megérkeztünk, segített kiszedni a csomagjaimat és elbúcsúztunk egymástól.
Igaza volt, mert gyorsan átértem a kitaposott ösvényen, és felfedeztem az iskolát.
A kapuban egy velem egyidős srác állt és várakozóan felém fordult. Alacsonyabb volt ugyan nálam valamennyivel, de izmos testalkata volt, amiből egyből lejött, hogy valami sportoló lehet.
- Csá! - köszön kezét nyújtva. - Csak nem te  is ide tartasz?
Meglepődöm ezen a fogadtatáson. Nem vártam ilyen fogadtatást.
- Helló! De igen.
Miután bejutunk a kapun az épület felé vesszük az irányt, majd a portás a Dokihoz irányít minket.
-Helló fiúk! - Köszönt minket. – Örülök, hogy ideértetek. A többiek egy kivétellel már mind megérkeztek, ahogy látjátok.
Na igen. Tényleg sokan vannak már itt.A kezünkbe nyomott papírokat belegyömöszölöm a táskámba. Kicsit arrébb húzódunk és várakozni kezdünk.Aztán már mellettünk is van egy kis Vöröske, akiből árad a pia,- és az olcsó parfümszag. Bepróbálkozik egy puszival, de nem akarok jópofizni vele. Felfordult a gyomrom, és eszemben sincs kihányni azt a keveset, ami benne van, így elég bunkón lerázom.
- Ezt felejtsd el szivi! Ki tudja mi volt utoljára a szádban! - újdonsült haverom erre röhögni kezd. De célt értem, mert a csaj eloldalog.
Épp egy kis Álmodozót figyelek, mikor Milán megbök és a fejével a bejárat felé int, ahol egy gyönyörű lány áll. Gyönyörű hosszú barna haj, szép smink, tökéletes alak, drága ruhák ... egyszóval előkelő megjelenés.
- Nem egy kategória vagyunk vele haver! - figyelmeztetem gyorsan. – Az ilyeneknek csak a zsé számít!
Milán felhorkant, elfordul , de azért egyértelmű, hogy még a fejében jár a csaj. Mondjuk el is hiszem, tényleg különleges. Viszont jobb lesz, ha belátja, hogy nekünk nem pálya! Bár ki tudja...
Goldstein beszéde után előkapom a papírt, amit Doki adott és miután kiderül, hogy Milánnal közös szobát kaptunk elindulunk megkeresni. Belépve egyből levágódunk az ágyakra, és kis kifújás után egymásra meredünk. Az ő szemében is ugyanaz az eltökéltség van, mint amit ma reggel én is láttam a tükörben. Bármi is legyen az, amit ő akar, ugyanolyan elszánt, mint én. Ez jó.
Egyszer csak kivágódik az ajtó és belép ez a Goldstein fazon.
- Helló srácok!- kiáltja. – Na látom már otthonos is érzitek magatokat!
A papírjait lesegeti.
- Bence és Milán ugye?
- Aha. – válaszoljuk unottan.
Miután kipipál valamit összehúzott szemöldökkel ránk néz.
- 20 perc múlva kezdődik kötelező, közös bemutatkozás. Várlak titeket a közös helyiségbe, ahol üdvözöltem mindenkit! Remélem a közös és a kötelező része is érthető nektek! Nem szeretném, ha bármilyen balhéba keverednétek!
Mégis mit kellene mondanunk erre?!
- Akkor 20 perc múlva legyetek ott és addig pakoljatok ki!- majd kiviharzik a szobából, és halljuk, hogy a szomszédba benyitva ugyanígy tesz.
- Na azt hiszem mi vagyunk a VIP szoba!
- Miért is?!- kérdezem.
- Hát mert idejött be először. – kacsintva rám néz, mire elkezdünk röhögni.
Aztán egyszer csak megint elrévedő lesz a pillantása, és a mosolya korántsem mondható illedelmesnek. Biztos megint az a csaj jutott az eszébe. Hiába! A kamaszkor átka. Tombolnak a hormonjaink.
- Felejtsd el haver! - mondom és hozzávágom a párnám.- Az ilyen csajok komolyan ránk se néznek!
  A szemembe néz és ördögien elvigyorodik.
- Hát majd teszek róla!- mosolya még szélesebb lesz. – Nem is lenne érdekes, ha könnyen menne!
- Ja! Mondjuk az igaz! – aztán eszembe jut az első csaj, akivel itt találkoztunk.- Nem úgy mint annál a kis vörösnél mi?!
Erre megint elkezdünk röhögni. Azt hiszem jóban leszünk mi ketten.

Milán szemszöge:
Egy poros úton csatangolok befelé az erdőben már legalább fél órája,mivel lekéstem azt a rohadt buszt ide a világvégére. Aztán elérek egy nagy vaskapuhoz, ahol nagy betűkkel ki van írva,hogy „Eltévedt Lelkek Oktató, és Nevelő Intézet „. Tehát megérkeztem. Már épp nyitnám a kaput mikor zajokat hallok és mögém pillantva meglátom, hogy egy magas sötét hajú srác közelít az erdő felől szintén ide. Érdeklődve figyelem míg oda nem ér hozzám. Magasabb mint én, és feltűnően kék szemei vannak. Bár én izmosabb vagyok, azért az látszik rajta, hogy őt sem lehet könnyű legyűrni. Elsőre ennyit tudok megállapítani.
-Csá! – köszönök neki. – Csak nem te is ide tartasz?!
Rám vigyorog szemöldökét felvonva és kezet nyújt.
-Helló! De igen. –mondja és megigazítja a vállán a régi katonai hátizsákját. Kezet rázunk és azt hiszem ebből a találkozásból egyből kiderül, hogy spanok leszünk. Kézfogása határozott és bár ő is felmért engem, nem ellenséges és  egyáltalán nem tűnik bunkónak.
- Milán vagyok. – mutatkozom be.
- Bence. - fejével a bejárat felé int. – Na bemegyünk?!
Fintorogva elfordulok, benyitok és elindulunk egymás mellett az épület felé. Láthatóan neki sincs több kedve itt lenni, de nincs sok választásunk. Mindenki okkal került be a Programba. A portán egy idős bácsi fogad minket, majd irányít a Doki felé.
-Helló fiúk!- köszönt minket. – Örülök, hogy ideértetek. A többiek egy kivétellel már mind megérkeztek, ahogy látjátok.
 És valóban. Körbenézve látom, hogy a hatalmas helyiségben rajtunk kívül már több – szám szerint kilenc- kamasz várakozik. Plusz négy felnőtt. Bencével átvesszük a papírokat és begyűrjük a táskáinkba. Kicsit félrevonulunk és megállunk a kanapé egyik oldalán. Mielőtt elkezdhetném felmérni a terepet már oda is támolyog mellénk egy vörös hajú lány és megszólít minket.
-Hellóka fiúkák! – köszön és egészen közel lép hozzánk száját puszira csücsöríti. A lány bizonyára 18 alatti, hisz ez is a Program egyik alapszabálya, de külsőleg legalább 25-nek néz ki, vagy többnek. Hatalmas műszempillák, elkenődött smink és cickó,- és seggvillantó ruha. Rémes! Nálunk a kerületben néhány prosti különben néz ki, mint ő esküszöm.
Bence hátrébb húzódik kicsit majd megjegyzi:
-Ezt felejtsd el szivi! Ki tudja mi volt utoljára a szádban!
Kénytelen vagyok teljes tüdőből felröhögni, hisz az én fejemben is hasonló gondolatok jártak. Mire a csaj megrökönyödve ránk néz és megszólal:
-Nem tudjátok, mit hagytok ki ti kis köcsögök! – majd haját hátradobva dülöngélve elriszál egy másik áldozatot keresni. Érződik rajta a piaszag, amire mindketten mikor egymásra nézünk elhúzzuk a szánkat. Na itt se fogunk becsajozni! – gondolom magamban. De épp hogy ez a gondolat megfogalmazódik a fejemben, nyílik ismét a bejárati ajtó és belép valaki. Te jó rosseb és ... bakker!!! Micsoda test! Ez az első amit felmérek rajta. Gyorsan oldalba is bököm Bencét, hogy figyeljen már az épp érkezőre.
-Ezt nézd!
Bence - aki eddig egy copfos lányt figyelt- is érdeklődve felé pillant, végigméri amolyan tipikus pasinézéssel ,majd sajnálkozva megjegyzi.
-Nem egy kategória vagyunk vele, haver!- figyelmeztet gyorsan, amit én is kelletlenül megállapítok. – Az ilyeneknek csak a zsé számít!
Na igen! Ez a csaj biztos nem tenné be még a lábát se a panelba, ahol lakunk a családommal, nemhogy mondjuk ott is éljen. Biztos valami nagymenő elkényeztetett kicsi lánya! Nem is vesztegetek rá több időt, főleg mivel megérkezik egy pasi és elkezd beszélni.
-„Kedves Diákok!...”-nyomatja a szöveget, mire újdonsült haverommal azonos tartást felvéve unalmat tettetve bámulunk felé. Mikor a mondandója végére ér ismét az új jövevényre esik a pillantásom, egyszerűen vonzza a tekintetem, és egy hihetetlenül zöld szempár néz velem szembe. A francba is! Rohadt gyönyörű ez a csaj! És biztos láttam már valahol. Hosszú göndör haja hullámokban omlik a vállára, azok a csodálatos szemei kicsit macskásan keskenyednek, a szája ... hmmm az a száj pedig maga a kísértés! Hogy ne gondolja, hogy valami beszari alak vagyok, rákacsintok, amin meglepődik, így gyorsan vigyorogva elfordítom a fejem, de a szemem sarkából látom, hogy megmarkolja a hatalmas bőröndjét, és elindul a tanár felé.
-Hé! Melyik a te szobád?! – kérdezi mellettem a papírjait bújva Bence.
Gyorsan én is előkapom.
- A 6.-os szoba.
- Remek! - válaszol felém pillantva. – Akkor szobatársak leszünk!
- Szuper! – és komolyan így is gondolom.
Öklünket felemelve pacsizunk és elindulunk megkeresni a szobánkat. A számozott táblákat követve hamar megtaláljuk. Bence benyit és ledobja a szélső ablak felőli ágy mellé a motyóját így én a másik ágyra vetem le magam, a cuccom pedig nekem is a földön köt ki. Kipakolni kurvára ráér később.
Egyikünk sem szólal meg egy ideig. Majd szinte egyszerre fordulunk egymás felé, és nem tudom mit láthat ő a szemeimben, de azt hiszem hasonlót, mint én az övében. Félelemmel vegyes kíváncsiság az elkövetkezendő dolgoktól. De ott van a pillantásában az eltökéltség, hogy történjen bármi, akkor is végigcsinálja. Nem kell kimondanunk, mindkettőnk szemében ott vannak a célok, amiket el akarunk érni. Legyen neki bármi is az. Az enyémet tudom. És dögöljek meg inkább most azonnal, minthogy ezt az esélyt elszalasszam!
Egyszer csak kivágódik az ajtó és belép ez a Goldstein.
- Helló srácok!- kiáltja. – Na látom már otthonosan is érzitek magatokat!
Belenéz a papírjaiba.
- Bence és Milán ugye?
- Aha. – válaszoljuk unottan.
Valamit jegyzetel és összevonja a szemöldökét.
- 20 perc múlva kezdődik kötelező, közös bemutatkozás egy kis beszélgetéssel. Várlak titeket a Közös helyiségbe, ahol üdvözöltem mindenkit! Remélem a közös és a kötelező része is érthető nektek! -hangsúlyozza ki még egyszer, mintha legalábbis fogyatékosok lennénk. Azt hiszem nem bírom a tagot.- Nem szeretném, ha bármilyen balhéba keverednétek!
Mivel egyikünk sem szólal meg tovább folytatja.
- Akkor 20 perc múlva legyetek ott és addig pakoljatok ki!- majd kiviharzik a szobából és halljuk hogy a szomszédba benyitva ugyanezt a szöveget kezdi.
- Na azt hiszem mi vagyunk a VIP szoba!
- Miért is?!- kérdezi Bence.
- Hát mert idejött be először. – nézek rá és kacsintok is, mire elkezdünk röhögni.
 Majd eszembe jut a barna loknis Szépszemű, és megfordul a fejemben, hogy vajon melyik lehet a szobája. Hiába a vadászösztön. Valószínűleg valami irtó idétlen fejet vághattam, mert egyszer csak egy párna repül a fejemnek.
- Felejtsd el, haver! Az ilyen csajok komolyan ránk se néznek!
Felé fordulok és visszadobom neki.
- Hát majd teszek róla! - ördögien elvigyorodok. – Nem is lenne érdekes, ha könnyen menne!
- Ja! Mondjuk az igaz! – ő is felém pillant.- Nem úgy mint annál a kis vörösnél mi?!
Erre megint elkezdünk röhögni.
Hát igen! Úgy érzem ez egy jó barátság kezdete.