2. fejezet

Nóra szemszöge:

 Az órámra rápillantva megállapítottam, hogy ideje indulni a Közös helyiségbe. Lilla is befejezte a kipakolást, így együtt kimentünk a szobánkból. Milyen fura! Eddig csak a magam ura voltam a saját szobámban - a házunkban is legtöbbször- most mégis meg kell osztanom egy idegennel egy ilyen parányi helyiséget, és mégsem zavar. Lehet már ez is a változáshoz tartozik. Na meg biztos nem is mindegy, hogy ki is az a bizonyos szobatárs. Lilla nagyon kedves volt velem eddig, bár láttam rajta, hogy úgy gondolja untatott, amit a könyvekről mondott, pedig ez nem igaz, csak egyszerűen nem tudtam mit mondhatnék rá. Azt hiszem, el kell telnie még egy kis időnek, hogy normálisan tudjak beszélgetni vele, vagy bárkivel, ami azt illeti. Még jó, hogy most meg ez a beszélgetős izé lesz! Komolyan remek! Fogalmam sincs, mégis minek kell!
 A folyosón haladva velünk szemben is kijött két srác az utolsó szobából és szinte egyszerre értünk a DÜHÖNGŐ-höz. Amikor felnéztem rájöttem, hogy az egyikük a kacsingatós srác volt. Elsőnek én ismertem rá, mert épp a szobatársával - egy magas sráccal - viccelődtek valamin, de mikor már csak egy - két méter távolság volt köztünk, ő is megismert. Mindketten megtorpantunk, majd ezt észrevéve a srác és Lilla is megállt.
 - Helló lányok!- szólított meg lazán minket a magas fiú. – Bence vagyok!
Várakozóan nézett ránk, így ismét bevetettem a mosolyomat.
 - Szia…sztok! - köszöntem, de a nevemet nem mondtam meg.
 - Szia! - jött mellőlem is. – Én Lilla vagyok!
  Egyértelműen lejött, hogy neki nincs gondja a bemutatkozással. Közben a másik is észbe kapott, mert felém fordult és mély dallamos hangján megszólalt.
 - Helló Szépszemű! Én Milán vagyok. – mondandóját féloldalas vigyorral kísérte.
Szépszemű?! Micsoda?! Hogy képzeli?! Tényleg jól hallottam?
 - És téged hogy hívnak? – kérdezte miután gondolom látta rajtam a megrökönyödést. Nem is tudom min akadtam ki tulajdonképpen. Egyszerűen csak adott egy macsós becenevet, és kész, mivel nem mondtam meg a nevemet! Az ilyenek mind így tesznek. Nem kéne vele foglalkoznom, elvégre lehetne rosszabb is.
 - Nóra vagyok. – mondom, de ezúttal mosoly nélkül.
 - Tehát Nóra… - úgy tesz, mintha ízlelgetné a nevem. - Nagggyon örülök, hogy megismerhettelek… titeket! – gyors pillantás vet mellém is.
 - Hát igen. - szólal meg Lilla. Még szerencse. Nem hiszem, hogy nekem most menne. – Mennünk kéne, mert a többiek már ott vannak! - mutat a fejével az terem felé.
 És valóban mindenki ott ül már, így gyorsan én is odamegyek, és levágódom az első helyre egy ronda zöld színű kétszemélyes kanapéra. Kicsit későn kapok észbe, hogy így bárki leülhet mellém és nagy megkönnyebbüléssel sóhajtok fel mikor Lilla odaül. A fiúk pedig mellettünk elhaladva velünk szemben telepednek le egy ugyanilyen kanapéra. Ahogy körbepillantok látom, hogy a jobb oldalunkon a kandalló előtt van egy fotel, ahol Goldstein ül, vele szemben a mi bal oldalunkon pedig három háromszemélyes ülő van, ahol a társaink várakozóan figyelnek, mustrálgatnak minket. Hol felénk, hol a srácok felé kalandozik a pillantásuk, és persze egymást is vizslatják. Közvetlenül mellettünk 3 lány ül, a középsőn ugrabugrál haját dobálva az a vörös hajú, mellette pedig két izmos srác terpeszkedett engem bámulva, és tudomást sem véve a lány zagyválásáról, pedig láthatóan mindent megtett, hogy rá figyeljenek. Az előbb megismert fiúk mellett pedig egy duci - na, jó kövér - pápaszemes és egy elég fura fazon ül, akinek komoly önuralmi problémái lehetnek, mert idegesen mozog keze - lába.
 Okééé! Nem kiakadni csajszi! Mégis mit gondoltál?! Ez nem az a hely, ahol mindenki átlagos. Tulajdonképpen senki sem az!
 Halk torokköszörülés jön mellőlünk és Goldstein végre elkezdi.
 - Először is köszöntelek titeket még egyszer! Örülök, hogy mindenki megjelent, így gyorsan olvasnék egy névsort! Aki a nevét hallja, az kérem, jelezze!
 - Bernáth Nikoletta.
 - Itt… - csuklik egyet a vörös. - …vagyok.
 Na, szép mondhatom. Ez a csaj tök részeg. A mellette ülő srác is kicsit elhúzódik tőle és Goldstein is mogorván néz rá. Hajjaj! Lesz ebből még gondja!
 - Horváth Milán.
 - Jelen. – mondja, és ismét rám néz.
 - Kovács Ádám.
 A középen ülő egyik srác a kezével is intve jelzi, hogy ő is itt van.
  - Nagy Oszkár.
  - Vagyok. – a dagi.
  - Nemerits Niké Nóra.
  Fintorgok egyet a nevemet hallva, és alig érthetően én is rebegek egy „jelen”-t.
  - Nemes Márk.
 A vörös mellett ülő kihúzva magát előkelő bólintással közli.
  - Jelen!
  - Pintér Erika.
 A mellettünk lévő fotelben középen ülő lány jelez.
  - Tardos Szilvia.
 A közepe felé lévő nagyon sovány lánytól jön a felelet.
  - Tóth Bence.
 Szemből bólint az újdonsült ismerősünk.
  - Sass Levente.
 A hiperaktív srác egy hadaró „jelen”- nel biztosítja magát.
  - Szabó Lilla.
 Tehát Szabó a vezetékneve. Hogy én micsoda egy tapló vagyok! Még csak meg se néztem a papírjaimat, hogy tudjam, hogyan is hívják. Arról nem is beszélve, hogy meg se kérdeztem. Ellenben ő már úgy jött be a szobánkba, hogy tudta a nevem. Rém ciki!
  - Varga Kitti. - hallatszik az utolsó név és a mellettem ülő lány megszólal halkan.
  - Itt vagyok.
  - Nos … most hogy ezen túlestünk szeretném, ha mindenki pár szót mondana, magáról aztán megosztok veletek pár jó hírt, amiről eddig még nem tudtatok. Kezdheted is Milán!
 Milán megigazítja a nyakkendőjét a nyakánál.
 - Nincs mit mondanom. Egyenlőre.
 Ennél többet nem mond. Biztos zavarban van, de próbálja nem mutatni. Hát én sem fogok semmit sem mondani azt tuti!
 - Rendben. –Goldstein úgy látszik nem is vár el többet. Tényleg nem tudom mit is kéne mondanunk. Az egész olyan, mint egy terápiás ülés. Lehet, hogy az is. Azért azt mégsem várhatja el tőlünk, hogy egyből elkezdjük ecsetelni kik, és mik vagyunk, vagy, hogy miért kerültünk be a Programba. Azt hiszem, ezzel mindenki egyetért, főleg Bence, akire várakozóan néz Goldstein, de meg se szólal, viszont kitartóan tarja vele a szemkontaktust.
 Hosszú néma csend következik, mire gondolom megelégeli, és felismerte, hogy ez így nem fog menni, ezért átveszi ismét a szót.
 - Na, jó! Ez így nem fog működni. – látja be és sóhajt egy nagyot. – Akkor inkább beszélek én. Ezeknek az óráknak az lenne a célja, hogy bátran beszélgessünk egy adott témáról. A későbbiekben ez így fog menni. Hetente egyszer. A témát választhatjátok ti is, de én is fel fogok hozni dolgokat. Fogjátok fel úgy, hogy ez lesz az osztályfőnöki óra.
 Kis szünetet tart.
 - Nem akarom átvenni veletek a házirendet, azt hiszem mindenki számára érthető. Amiről még nem tudtok, és ez egyben az első jó hír, hogy mivel az intézmény állja a teljes ellátásotokat az alapítványi pénzből, így a szüleitek lemondtak az aláírásukkal az utánatok járó családi pótlékről, amit egy kicsit kiegészítve minden hónapban megkaptok. Ennek összege jelenleg 20.000,- Ft, amit bármire elkölthettek. Ez lesz a zsebpénzetek, a szüleitek nem küldhetnek nektek pénzt.
 - Micsoda?! – hördül fel Márk egyszerre. - Aztán mégis mit tudok venni ennyi pénzből?!
 - Miért?! Szerinted mire lesz majd itt szükséged, ami többe kerül? – kérdez vissza Goldstein végtelen nyugalommal.
 - Hát ez az. Semmit. A heti cigim kerül ennyibe!- jön a csattanós felelet.
 - Akkor vagy le kell szoknod, vagy kevesebbet kell szívnod! – válaszolja, majd mintha mi sem történt volna, folytatja tovább. – Amit a rokonaitok küldhetnek azok csupán a tisztálkodó - szerek és a ruhák, amit mindig ellenőrzünk, mielőtt megkapnátok. Ezen felül mindent visszaküldünk nekik. Ahogy azt a házirendből is tudhatjátok, havonta egyszer meglátogathatnak titeket itt. Mivel két évig nem hagyhatjátok el az intézményt, így ebbe beletartozik a karácsony és a szüli,- illetve névnapok is. Azért hogy ne érezzétek magatokat teljesen elzárva a külvilágtól, – és ez egy újabb jó hír- szabad internethasználatot kaptok, ami ugyan le van korlátozva, vagyis közösségi oldalakat, és chatszobákat, valamint 18-as karikás oldalakat nem tudtok használni, de minden nap értesülhettek a külvilágról általa. Valamint, és ennek is remélem fogtok örülni, kirándulásokat is fogunk nektek szervezni. – összehajtja a kezében a papírjait. - Most pedig mivel látom, senkinek sincs igazán kedve itt ücsörögni, így elmehettek felfedezni mindent! 13 órakor van az ebéd, addigra mindenki jöjjön vissza.
 Ez volt a végszó mindenki felállt a helyéről és elindult.
 - Jaj Niki! – és bennem megállt az ütő egy pillanatra, mert azt hittem a nevemet hallom, majd újraindult, mikor felnézve láttam, hogy a Vöröskét szólították meg. Hülye félelem, átkozott megszokás! Jó lesz, ha leszokom róla. Már soha többet nem leszek Niké. A nevem Nóra. Nóra!!! - Te gyere velem az orvosiba. Most!
 - Ajj már nem lehet igaz! Minek?! – kérdezi meg, de szerintem még ő is tudja, hogy vajon miért. Az állapota koránt sem szalonképes, hogy finoman fogalmazzak. Nem várom meg, mire elindul, inkább menekülőre fogom.
- Kimegyünk az udvarra?- kérdezi Lilla és mielőtt bárki ránk vethetné magát, gyorsan elindulunk kifelé. A szemem sarkából látom, hogy Bence és Milán is megindult felénk, de Márk és Ádám feltartóztatja őket. Nem is baj. Jó lenne kicsit beszélgetni Lillával. Kíváncsi vagyok mi a véleménye neki a többiekről. Ahogy az arcára pillantok viszont, látom, hogy erősen összeszorítja a száját, és a szeme is elég szomorú. Ajjaj! Vajon mi baja lehet?! Mi szomorította el ennyire?!

Lilla szemszöge:

 Kinn szikrázó napsütés, és forró nyári hőség fogad minket. Nórával mindketten hunyorgunk, míg a szemünk alkalmazkodik hozzá, lesétálunk a lépcsőn, és mintha csak megbeszéltük volna, előre indulunk egy nagy tölgyfához, ami előtt két pad áll. Az egyik támlájára felülök és Nóra is így tesz.
 A kedvem nem is lehetne rosszabb. Őrület hogy miken képesek kiakadni egyesek! Ez elég elkeserítő!
 Egy ideig ülünk a padon és nem szólunk. Hallgatjuk a semmit, a csendet, a fákat, az enyhe szellőt és szépen lassan megnyugszom.
 - Mit gondolsz a többiekről? Szerintem volt pár fura figura. - kérdezem, csak hogy elinduljon a beszélgetés.
 - Huh... Ne is mond!. - fintorog. - Volt az a srác velünk szembe, az a Levente. Komolyan kirázott tőle a hideg. Állandóan mozgott keze-lába.
 - És az a Niki? Bűzlött az alkoholtól és nem igazán takarta a testét túl sok ruha. Az arcán a smink meg teljesen elfolyt.
 Tényleg rémesen nézett ki a lány.
 - Hát Niki volt az első, akivel összefutottam itt. Épp a szobába tartottam, és előttem botladozott. Belém akart kötni, de én inkább kikerültem. – az emlék felidézéstől összerázkódik. - Nem hiányzik a balhé már az első nap. Ami azt illeti később se!
- Szerencsére nem Ő lett a szobatársam. – mosolygok rá Nórára, amit ő is viszonoz.- Szegényt sajnálom nagyon. Nem lehet egy könnyű sem neki, sem a szobán osztozó másik félnek.
 - Miért sajnálod Nikit?- értetlenül néz rám. - Mert azt hogy a szobatársát sajnálod az ok, na de őt?
 - Mert ahol alkohol van, ott gond is van. Remélem, segítenek rajta. Ez a Goldstein jó fejnek tűnik.
 - Hát... nem is tudom. – A hangja nagyon cinikus, de hagyja hogy eltereljem Nikiről a beszélgetést. - Nem hinném, hogy segíteni tud bárkin is, aki nem karja. Nekünk kell tenni érte. Ő csak segít. Ha tud.
 - Azért szerintem elég rendes. Mármint Goldstein.
 - Én ezt nem tudom ennyiből megítélni, sokan mutatnak mást, mint amik, akik valójában. – látszik, hogy tapasztalatból beszél. - De reménykedjünk benne. Elvégre ezért vagyunk itt.
 - Igen igazad lehet. Én is sok hasonló emberrel találkoztam eddigi életem során. – Kénytelen vagyok igazat adni neki, így inkább megint másra terelem a szót - Mit gondolsz a helyes kis szomszéd fiúkról? Számomra mind a kettő dögös .
 Tipikus csajos beszéd. Hátha bejön.
 - Igen. Helyesek. - Olyan félvállról veti ezt oda, mintha nem is érdekelné. Lehet, hogy nem is.  Érdekes.
 - Igen. Láttad, hogy már most a nyakunkon lihegtek volna, ha Márk és Ádám nem tartóztatja fel őket? Remélem nem azok a pasik, akik levakarhatatlanok.
 - Igen. Biztos nagy hódítók.
 - Képzeld, milyen szörnyű lenne, még csak le sem tudnánk vakarni őket. Mivel szomszédok vagyunk… így iszonyat kellemetlen lenne nekünk.
 - Hát Niki biztos beveti majd magát. – vágja oda rosszindulatúan, bár kétségtelen, hogy lehet benne igazság. - Ha pedig olyanok amilyeneknek hiszem őket, akkor a könnyű prédának nem állnak majd ellen. Lehet nem is foglalkoznak majd velünk. Szóval nem hiszem, hogy sok figyelmet kapunk egy idő után. Nem is lenne baj.
 - Hát lehet. – hagyom rá. - De nézd csak kik léptek ki az ajtón.
 Ő is odanéz és látjuk, ahogy a négy srác egymással beszélget.
 - Az emlegetett szamarak… vagy épp csődörök! – neveti el magát. Ezzel egy időben hangos nevetés harsogja be az udvart a fiúk felől, majd Milán és Bence felénk indulnak a másik kettő pedig előveszi a cigarettájukat.
 - Csatlakozhatunk csajok? - kérdezi Milán.
 - Persze. – mondja Nóra.
 - Nem zavartuk meg a csajos dumapartit?- kérdezi meg azért Bence.
 - Dehogy. - nyugtatja meg Nóra.
Erre a fiúk letelepednek mellénk a padra. Bence mellém ül, Milán pedig Nóra mellé.
 - Mi a helyzet srácok? Hogy tetszik nektek itt? - érdeklődök.
Milán felénk fordul.
 - Eddig jó. – Nóra felé tekint. – Sőt egyre jobb lesz.
Nórának nem nagyon tetszik ez a nyomulás, és a hangjában érezhető szarkazmussal válaszol.
 - Remek.
Bence valószínűleg észreveszi ezt, így magához ragadja a szót.
- Szerintem is jó hely. Nyugis.
Milán nem adja fel.
 - Na, ja. Ti is szobatársak vagytok?- kérdezi a mellette ülőt.
 - Igen. Szóval ti is?
 - Aha. – vigyorog. Gondolom, örül neki, hogy kapott választ. Tudom, mit érez. Nóra nem az a bőbeszédű lány. Eddig legalábbis.
 - Miről dumcsiztatok, amíg nem voltunk itt? Volt valami érdekes?
Hát rólatok. De ezt mégsem mondhatjuk meg neki.
 - Hát pl. Goldsteinről. - közli Nóra, akivel egymásra somolygunk.
 - És kiderült, hogy mindketten szeretjük a könyveket.
Erre a srácok elhúzzák a szájukat.
- Huh ... könyvek! – nyög fel Milán és Bence sem rajong az olvasásért, ez tisztán látszik az arcán.
 Ezért elkezdem kicsit cukkolni Milánt.
- Mi a baj talán nem szeretsz olvasni? – közben pajkosan mosolygok.
- Dehogynem! Imádok! Csak sok kép legyen a könyvben, vagy újságban! - kacsint ránk. Mire nevetésben törnek ki Bencével. Ezzel egyértelműsítve, hogy milyenfajta olvasnivalót részesítenek előnyben.
 - Na… meglepődnétek, mik vannak azokban a könyvekben, amiket mi olvasunk!- neveti el magát Nóra, mire mindkét srác felkapja a fejét. És egyre gondolunk. A 18-as karika is kevés lenne sokszor.
 - Ne csigázz ... mesélj!- megjátszott érdeklődéssel figyel. Bár lehet, hogy nem is játssza meg! Szerintem komolyan érdeklődik  iránta. Az egész felsőtestével felé fordul, és úgy várja a választ. Nem is csodálom. Nóra tényleg különlegesen szép.
-  Hercegek, angyalok, gyönyörű álomszerű tájak … - kezdem.
- Vámpírok, szerelem, harc… - folytatja a társam.
Bence megelégeli az áradozásunkat.
 - Ez mind szép és jó, de nemcsak a mesékben vannak ám hercegek!
Nóra felvonja a szemöldökét.
 - Miért csak nem az vagy? Egy álruhás herceg?
- Tégy egy próbát és meglátod!
Hűha! Kezd felforrósodni a levegő. Az egyszerű cukkolásból flört lett, pillanatok alatt.
 - Köszi. Inkább nem. – A hangja egyértelműen elutasító, viszont az arcára varázsolt mosoly barátságossá teszi az egész mondandóját.
 - Egy igazi hercegnő nem riadna vissza már rögtön az elején. - folytatja a játékot Bence.
 - Ebből is látszik, hogy nem vagyok az. – szögezi le. - Amúgy sem hiszek már a tündérmesékben. A való világ ... - keresgéli a szavakat, de mivel gondolom nem tudja jól elmondani, csak megjegyzi: - Hát az egész más.
 - Az biztos. - vágja rá Milán és mind egyetértünk.
Nem vitás. Egyikünk sem lenne itt, ha másképp lenne.
 - Mit gondoltok mi lesz az ebéd? Már kezdek éhen halni. – És tényleg így van. Lehet a környezet teszi, de nagyon megéheztem.
Erre Bencének hangosan meg kordul a gyomra.
 - Nem tudom, de bármi legyen is az, remélem felkészültek az ifjú titán gyomrokra. –paskolja meg a hasát.
 - Hát azt én is ajánlom öregem. Igazán hosszú volt az a séta idáig.- jajgat Milán. Talán egy kis együttérzést próbál kicsikarni Nórából.
 - Miért? Gyalog jöttél? – szörnyülködik Nóra.
 Tehát sikerült. Milán elégedetten vigyorog.
-  Lekéstem a buszt.
 - És te Bence? – fordul felé.
 - Hát engem elhoztak egy darabon, majd az erdőben lévő kis ösvényen kellett csak átgyalogolnom.
 - Engem is úgy hoztak, de még így is elkéstem kicsit.
 - Nők. –szekálódik szemét forgatva Milán.- Mindig késnek.
Bence is vigyorog. Nóra is elmosolyodik, de inkább szó nélkül hagyja. Lehet azért mert tényleg mindig elkésik? Na majd kiderül.
Próbálok ismét bekapcsolódni a társalgásba.
- Remélem, nem vagytok hangos szomszédok. Szeretnék nyugodtan aludni. Jó lenne holnap frissnek lenni, elég komoly ez a mai nap.
- Azért van még köztünk pár szoba. – szögezi le. - A helyetekben inkább a Vöröske miatt aggódnék, elvégre ő a szomszédotok.
- Ááááá… nem lesz vele gond. – nyugtatom meg Milánt.
- Hát … nekem erről más a véleményem. – ismét Nóra. A bizalmatlan. Nem hiszem, hogy valaha is meg fogja kedvelni a lányt.
 - Ha gond van, csak szóljatok, beszélhetünk vele. – veszi fel egyből a védelmező szerepét Bence.
 - Köszönjük, de megoldjuk.
 - Vagy bárkivel.- Biztosít minket Milán is oldalra sandítva. – Komolyan.
 - Ok, köszi, srácok.
Közben megérkeznek a másik fiúk is. Ádám és Márk.
- Csatlakozhatunk?
- Persze. Miért is ne?! – invitálom őket. Bunkóság lenne, ha nem ülhetnének ide. A fiúkon látszik – főleg Milán feszült tartásán - hogy nem tetszik nekik, hogy növekedett a létszám. de nem tesznek semmit ellene, így ők is levágódnak a másik padra, ami „L” alakban van miénk mellett.
 - Azért fura itt egy picit nem? – kérdezi Márk.
 - Miért is?! – kötekedik egyből Milán. A két srác között érezhetően ellentét feszül. És van egy sejtésem, hogy a szobatársamnak lehet hozzá köze, mivel közben fensőbbségesen néz Márkra.
- Hát minden túl nyugodt. Nem futkároznak körülöttünk korunkbeliek. És nincs meg az az alapzaj,mint a városban.
- Ami azt illeti felnőttek sem. – állapítja meg Nóra. – De amúgy igazad van.
A feszültség tovább növekedik közöttünk. Bence is érzi.
- Azért ez jó ám. Nincs annyi kíváncsi szem, ami ránk szegeződne.
- Azért biztos szemmel tartanak minket! – vetik ellen.- Tuti be van kamerázva a hely!
 - Csak nem paranoiás vagy, haver?
 - Nem. De logikus, ha belegondolsz. – védi a magáét Milán.
 - Szerintem megbíznak bennünk annyira, hogy nem figyelik minden egyes lépésünket. – vitázik Bence. - Elvégre itt is lakunk. Milyen lenne a magánéletünk, ha egy percre sem tudnánk magunkra maradni, mert mindenhonnan figyelnének?
 - Hát a szobák tuti nincsenek bedrótozva, de szerintem is figyelnek minket itt is. A szökés miatt mondjuk! – kezd el mocorogni Nóra, már kellemetlenül érzi magát. - Apropó szoba.... ki kéne még pakolnunk, nem Lilla?
Már kipakoltunk, de kellett valami kifogás a távozásra. Szóval megelégelte a dolgot. Értem én. Felőlem mehetünk.
- De igen.
Ezzel otthagyjuk őket és visszamegyünk a szobánkba.