1. fejezet

Lányok
Nóra szemszöge:
  …Na végre befejezte ez hapsi! Igazán nem kellett volna ennyire beleélnie magát ebbe a szónoklatba. Ahogy így körbenézek nem látok senkit, aki különösképpen a barátja akarna lenni. Na persze ez a dolga, meg minden... mindegy!
 Jaj nekem! Semmi -abszolút semmi- kedvem itt lenni. Miért is voltam olyan hülye?! Saját magamnak köszönhetem ezt az egész pokoljárást! Mondjuk ez így nem tejesen igaz…az anyámnak is bőven benne van a keze abban, amik történtek…huh... na de erre most tényleg nem szabad gondolnom! Még a végén elbőgöm magam, vagy megfordulok és kiviharzok innen! Egyik sem lenne jó megoldás!
 Ahogy körbenézek mindenfelé korombeli kamaszokat látok. A szemem összetalálkozik egy helyes sráccal, aki somolyogva rám kacsint, a pilláim kitágulnak megdöbbenésemben, mire mintha semmi sem történt volna vigyorogva elfordítja a fejét. Remek!
Ahelyett, hogy alaposabban megnézném magamnak, inkább lehajolok a cuccomért. Nem is akarok belegondolni, hogy az imént flörtölni próbáltak,- e velem vagy sem. Az életemben túl sok hasonló pillantással találkoztam már. Most pedig baromira nincs kedvem az ilyesmihez az tuti! Van elég gondom enélkül is!
 Elszoruló torokkal markolom meg a bőröndömet és húzni kezdem magam után, közben az arcomra varázsolom az 1000wattos vigyorom, amit az évek során elsajátítottam és követem a csordát, hogy megtudjam melyik zárka lesz az enyém. Mivel késve érkeztem, eszembe jut, hogy  egyedül én nem kaptam meg a papírokat, amiket a többiek szorongatnak, így elsőnek inkább a tanár felé veszem az irányt.
- Szia! - szólít meg Goldstein, vagy mi a neve. - Te vagy Niké ugye?!
- Nem. - felelem, mire összevonja a szemöldökét, és furcsán kezd méregetni, így kelletlenül magyarázatot adok. - A Nórát szeretem.
 Ennek a miértje valószínűleg egyértelmű lesz neki, hisz mindent tudhat rólam, attól az átkozott sarlatántól, aki ide száműzetett.
- Ó… rendben. Akkor tehát Nóra. – a papírjait kezdi nézegetni. – A tiéd az 1.-es szoba lesz. A szobatársadat Lillának hívják, biztos nagyon jól ki fogtok jönni egymással.
 Hát azt kétlem.
- Biztosan. – felelem azért barátságosan mialatt a kezembe nyom egy halom papírt, majd elkezdi ecsetelni, hogy nemsokára ellátogat a szobánkba és bármilyen kérdésem is lenne, akkor ott is nyugodtan feltehetem. Nem válaszolok rá, csak rámosolygok, amitől egy pillanatra láthatóan elakad a lélegzete.
 Ez az Tanár bá! Koncentrálj csak a külsőmre te is és felejtsd el, hogy ki akard deríteni mi van belül!
 Ismét megfogom a bőröndömet és szó nélkül otthagyom. Az első ajtón, amit meglátok magam előtt a DÜHÖNGŐ szó van. Hmmm… érdekes! Az ajtó mellett jobb és bal oldalon is táblák vannak a szobaszámokkal. mivel az 1-es jobbra van, így elindulok arra.
 Előttem egy festett vörös –majdnem piros- hajú csaj riszálja magát, szintén maga mögött ráncigálva a bőröndjét. Láthatóan szörnyen feldúlt, a mozgása rendezetlen – nemcsak a kezeit lóbálja össze-vissza, de a lábai is meg,- megbicsaklanak, közben pedig magában füstölög.
- Az átkozott kis köcsög! – morogja. – Mi a faszt képzel ez magáról!?
 Nem tudom ki akaszthatta ki már az első percekben, de nem is nagyon érdekel.
 Majd mivel gondolom meghallotta, hogy épp mögötte érkezem hirtelen megtorpan és szembetalálom magam kb. 2 kg festékkel kimázolt fejjel, ami tulajdonképpen szép is lehetne, ha nem lenne a ribancsmink. Kérdőn nézek feléje, de még csak eszemben sincs megszólítani. Erre ő is rájön, mert megvetően elhúzza a száját és gúnyosan méregetni kezd. Miután gondolom felmérte a helyzetet a haját hátradobva, melleit kidüllesztve harcias pózt vesz fel, hogy ne tudjak mellette csak úgy simán továbbhaladni és villámló szemekkel néz.
 - Na mi van?! – Hangja leereszkedő. – Nem tetszik valami?!
 Egyértelmű, hogy veszekedést próbál kezdeményezni.
 Hát kicsim erre én nem vagyok kapható! Sosem voltam az a harcias természet. Bár… ahogy így ránézek valami elpattan bennem és már-már visszavágnék neki, de inkább meggondolom magam. Ugyan már! Csak nem fogok itt balhézni már az első napon! Pécézzen ki magának valaki mást erre a célra.
- Csak szeretnék továbbmenni a szobámba! – válaszolom és elindulok tovább.
A válaszom láthatóan nem tetszik neki, de mégis továbbenged. És becsörtet a 2.-esbe. Pompás! Tényleg minden rosszban van valami jó … legalább nem ő Lilla.
 A folyosó legvégén van a szobám. Benyitok és meglepődve tapasztalom, hogy még nincs benn senki. A szoba egyszerűen berendezett. Velem szemben és a jobb oldalon is van egy-egy ablak, ami szépen bevilágítja a teret. A szemközti alatt van két éjjeliszekrény mellettük pedig egy-egy ágy. A bal oldalira ledobom a cuccaim, kinyitom a bőröndöt, kiveszem a fürdőszobai cuccaimat és bemegyek a parányi fürdőbe, ahol az egyetlen szekrénybe bepakolok. Visszatérve az ágyam végében található egyik szekrényt kinyitva elkezdek pakolászni. Nem lehet sok a személyes holmink. A fehérneműket kivéve,csak alsóruházatunk lehet szabadon választott az átkozott egyenruha miatt, így mielőtt ide jöttem alaposan bevásároltam mindenféle divatos nadrágot és csizmákat, cipőket. Persze egy-két felsőt is magammal hoztam. Sosem lehet tudni. Hiába… a megszokás. Épp egy újabb csomag ruhát próbálok belepasszírozni a szekrénybe, mikor nyílik az ajtó és egy szemüveges lány cipeli be az elnyűtt sporttáskáját. Felpillant és olyan elveszett a pillantása, hogy akaratlanul is rámosolygok, amire egy félénk ajakrándulással felel.
- Szia! – köszönt. – Lilla vagyok! Biztosan te vagy Nik…- zavartan elhallgat, amiből rájövök, hogy Goldstein biztos figyelmezette a nevemre. – Illetve Nóra…ugye?!
 - Igen. Helló! - köszönök én is. Megpróbálom valamilyen kategóriába besorolni a lányt. Szőkésbarna haja szorosan egy lófarokba hátrafogva hullik a hátára, kissé görnyedt tartása és láthatóan sokat használt, de tiszta ruhái ellenére karcsú alakja van. Az arca kedvesnek tűnik, de mielőtt alaposabban megnézhetném elfordul és ledobja a pakkját a másik ágyra,ami az ablak alatt van.
 Nem tudom mit mondhatnék neki, így inkább meg se szólalok. Mindig ezt csinálom. A legtöbben, mint az a lotyó a folyosón ezt biztos nagyképűségnek tartja, pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy nem merek megszólalni. Egész életemben annyit kellett értelmetlenül fecserésznem, hogy mára már nem igazán tudom, hogy miről mit mondjak, vagy hogy mit is kéne mondanom. Elegem lett ebből az egészből! És az is igaz, hogy bár magyar az anyanyelvem, annyit beszéltem az elmúlt években olaszul, németül és angolul a modellkedés miatt, hogy olyan a kiejtésem, mintha akcentusom lenne. Tehát inkább kussolok és pakolom tovább a holmimat.
 Amikor az éjjeliszekrényre teszem a kedvenc könyveimet váratlanul megszólal a lakótársam.
 - Jééé! Ezeket a könyveket én is nagyon szeretem! Nalini Singh egyszerűen fantasztikus! – kezd el áradozni. Rápillantok és látom, hogy még a szemüveg sem tudja elrejteni, úgy csillog a szeme. Milyen szép ilyenkor! És végre van bennünk valami közös!
 - Igen. Nekem ő az egyik kedvencem. - és ismét rámosolygok. Nem tudom mi üthetett belém, de ez a lány már a második őszinte mosolyomat csalta ki. –Neked a mentálos vagy az angyalos-vámpíros sorozata tetszik jobban? – kérdezem magamat is meglepve, hogy beszélgetést kezdeményezek. Nem tudom ki döbbent meg jobban – ő vagy én - mindenesetre egy pillanatig meredten néz rám, gondolom ő se várta hogy beszélgetni kezdek. Aztán az ágyára lehuppanva ecsetelni kezdi a két sorozat közti hasonlóságokat és különbségeket, kifejtve hogy melyik miért jó.
 Tehát egy könyvmoly. Szuper!
  Közben én is leülök és ismét elégedetten megállapítom magamban, hogy bizony tényleg minden rosszban van valami jó. Lehet, hogy ez a hely maga a pokol, de mint tudjuk a mennyországba a klíma miatt mennek az emberek, a pokolba meg a társaságért!
 Talán… talán nem is lesz itt annyira szörnyű.
 Épp mikor ez a gondolat megfogalmazódik a fejemben, mindent elrontva belép Goldstein, üdvözöl minket egy „Hello csajok!”- kal és figyelmeztet az első kötelező, közös, beszélgetős programra, ami tíz perc múlva kezdődik. Már majdnem elhagyja a szobát, keze a kilincsen, de még visszafordul.
- Látom kezdtek összebarátkozni! - vigyorog. - Ennek szívből örülök! Van valami kérdésetek  vagy problémátok esetleg?!
Mire mi kórusban válaszoljuk:
- Nincs.
És tényleg nincs.

Lilla szemszöge:
A megnyitón sok idegen fiatal volt körülöttem. Egymást méregették csendesen, de az arcuk mindent elárult. Az már biztos, hogy mindannyian különbözünk. De egy próbát akkor is megér számomra ez az iskola. Remélem itt végre sikerül beilleszkednem. Annyira szeretnék egy biztonságos helyet, egy otthont, ahol szeretnek. Legalább egy valakit, aki vár és szeret, egy igaz barátot. Szeretném megengedni magamnak azt a luxust, hogy végre valakiben megbízhassak. Jó lenne, ha az a valaki nem árulna el és jól kijönnénk. Mindent meg fogok próbálni, hogy itt végre másként menjenek a dolgok. Elvégre állítólag itt mindegyikünk tiszta lappal indul. Megígértem magamnak, hogy ha kapok a sorstól még egy esélyt, azt mindenképpen kihasználom, ezért megpróbálom kihozni magamból a maximumot, hogy bebizonyítsam magamnak, és persze Dokinak is hogy Szabó Lilla nem az a szürke kis egér, akinek hiszik. Az álmodozásomból Goldstein hangja ragadott ki. Az igazgató elég fiatal és kedves a kisugárzása. A beszéde gyors volt és pontos. Nem fecsérelte az időnket felesleges maszlagokkal. A beszéd végén megvártam míg mindenki bemegy és még utoljára becsuktam a szemem hallgattam a madarak csicsergését és magamba szippantottam a friss levegőt.
Féltem mindettől az új lehetőségtől, mert tudtam már csak ez maradt számomra. Hisz nincs hova mennem. Ahova mehetnék oda pedig nem akarok soha többet visszakerülni.  Valószínűleg nem lesz egyszerű, de mi volt az eddigi életem során?
Egy utolsó nagy sóhaj kíséretében elindultam a számomra kijelölt szoba felé. Útközben meglátom Goldstein mosolygós arcát és megszólít.
- Lilla csak egy percet szeretnék rabolni az idődből... – és vár türelmesen.
- Persze tanár úr mondja csak.
- Kérlek, a szobatársadat Nórának szólítsd, mert a Niké nevet nem szereti. - nagyot sóhajt és gondterhelt a tekintete. - Sajnos én nem tudtam róla. Ez nem volt benn az anyagában. Gondoltam figyelmeztetlek nehogy ez miatt már az első percben feszült legyen a légkör köztetek.
- Rendben van megjegyeztem és köszönöm a figyelmeztetést. – mondtam mosolyogva és elvonultam a szobám felé.
 Nagyon remélem, hogy nem valami bolond csajt fogok ki szobatársnak.
Az én szobám az 1. számú. Az ajtó már nyitva van. Belépek és egy kedves arc mosolyog rám.
Bemutatkozunk egymásnak. Goldstein figyelmeztetése ellenére majdnem elrontom a nevét, de gyorsan korrigálom a hibámat.
-Szia! – köszönök. - Lilla vagyok! Biztosan te vagy Nik.. - hirtelen elhallgatok és eszembe jut, hogy Nórának hívják. - Illetve Nóra ugye?
Tehát ő Nóra. Látom már elkezdett kipakolni. A bal oldali ágyat foglalta el. Éppen a szekrénybe akasztotta gyönyörű ruháit, amikor beléptem.
- Igen. Helló! - köszön rám.
Majd szemlátomást végigmér és egy lesajnáló pillantással később folytatja a kipakolást. Tudom mit láthat. A  régi kifakult ruháimban nem mutathatok valami fényesen. De hát ez van. Az egyenruhákban majd talán nem lesz ennyire feltűnőek a sokszor mosott nadrágok.
Látom nem erőssége a beszéd és nem is igazán szól hozzám, ezért nekiállok én is kipakolni. Éppen fordulok, amikor Nóra az éjjeli szekrényére tesz egy könyvet, amin felismerem az írót és nem tudom visszafogni magam.
- Jééé! Ezeket a könyveket én is nagyon szeretem! Nalini Singh egyszerűen fantasztikus! - Végre valami, ami közös bennünk. Talán még sem lesz itt olyan rossz.
- Igen. Nekem Ő az egyik kedvencem. - mondja.
- Neked a mentálos vagy az angyalos – vámpíros sorozata tetszik jobban? – kérdezi.
Egy pillanatnyi gondolkozás után buzgón ecsetelem, hogy mind a két sorozat tetszik és melyikben ki a kedvencem, de látom az arcán ez hirtelen túl sok fecsegés a számára, így abba kell hagynom mielőtt túl messzire megyek. Közben leülök az ágyamra és ő is így tesz.
Éppen gondolataimba vagyok elmerülve, mikor Goldstein egy köszönéssel már be is jön a szobánkba, és figyelmeztet az első közös csoportos találkozásra, amin a részvétel kötelező.
Már elhagyná, a szobánkat mire visszafordul és mosoly bujkál a szemében.
- Látom kezdtek összebarátkozni!- vigyorog. – Ennek szívből örülök! Van valami kérdésetek vagy problémátok esetleg?!
A választ egyszerre kiáltjuk Nórával.
-Nincs.
Van még körülbelül 8 percünk és gondoltam szemrevételezem a fürdőt.
Rendben, a fürdő kicsi volt, de nem számított. Látszott, hogy új és friss festék szaga volt minden helyiségnek.
Éppen végeztem a ruháim szekrénybe akasztásával és a cucctáskáim elpakolásával és már indulhattunk is a megbeszélésre.

Fiúk

Bence szemszöge:
Remek! Remek! Remek!
A buszra nem maradt pénzem, mert az utolsó petákom egy szendvicsre ment el...
Persze nem tehettem mást mivel napok óta alig ettem valamit. A gyomrom teljesen összeszűkült és már-már szédülés környékezett.
Apám az összes pénzét alkoholra költi el. Az én szobámat is képes átkutatni pár nyamvadt forint miatt. Ahogy ezt tegnap is tette, így megtalálta, amit félretettem, hogy mégse üres kézzel érkezzek.
Hát... ez nem jött be!
Én és az a makacs fejem!!
Doki felajánlotta a segítségét, de persze nem fogadtam el, mert nem akartam sajnáltatni magam.
Igaz akkor még megvolt a buszpénzem. Nem baj majd megoldom. Elég nagy vagyok már, hogy a saját életemet végre a saját kezembe vegyem. Így csak magamat hibáztathatom, ha mégse sikerül.
Apámra megint ittasan találtam rá, a kanapén kidőlve feküdt a saját hányásában. Iszonyatosan nézett ki. Már nem is emlékszem mikor volt utoljára megborotválkozva, vagy mióta hordja ugyanazt a ruhát. Mióta kidobták a munkahelyéről még boldogtalanabbá vált, mint előtte volt. Rengeteg helyre jelentkezett, de mindenhova "öreg" volt. Nem ért a számítógépekhez és egy idegen nyelvet sem beszél. Alkalmi munkákból él és azt a kevés pénzt is elissza, amit kap.
Már régóta így ment ez. És nem látok pozitív változást.
Talán nem is igazán tudja, hova megyek. Vagy nem is érdekli.
Doki eljött hozzánk és beszélt apám fejével, mikor alá kellett íratni a papírokat, de kitudja, emlékezik e majd rá, ha magához tér. Hagytam egy levelet azért neki, és persze a szomszédnak is adtam egy másolatot. Nem akartam, hogy aggódjon értem. Már ha megtenné. Bár mit is gondolok? Végre leszáll a hátáról a púp. Ezt akarta évek óta. Amúgy sem vagyok híve a könnyes búcsúzásoknak. Na, nem mintha apám egy percet is könnyezne értem. Remélem, egy napon elfelejtem az egész rémes gyermekkoromat. Egy részeges semmirekellő apát, aki jó pillanataiban még meg is üt. Hát ezt tuti nem sírom vissza.
Mind a kettőnknek jobb lesz így. Talán végre ő is megváltozik. Úgy is mindenért engem okolt. Mostantól nem leszek az útjában. Újrakezdheti az életét. Majd meglátjuk, kinek mit hoz a jövő.
Ideje volt indulni, ha nem sötétedésre akartam odaérni a suliba.
Utoljára bementem a szobámba és összeszedtem azt a kevés számomra értékes tárgyat, amit meg akarok őrizni. A szekrényemből az összes ruhámat bedobtam az apámtól örökölt katonai zsákba, és egy sóhaj kíséretében elhagytam a szobámat, remélhetőleg örökre.
Egy ideig gyalogoltam, a táska a vállamba vágott a hátamon. Mindenem, amim csak volt velem volt. A főútra kiérve stoppoltam és egy fiatal nő megállt.
- Helló! – köszönt.
- Jó napot! – üdvözöltem.
- Merre mész így megpakolva?- kérdezte.
- Az Eltévedt Lelkek Erdei Oktató, - és Nevelő Intézetbe.
- Ugorj, be elviszlek – és mosolygott az arca.
- Nagyon köszönöm!
- Á ugyan nem tesz semmit! Arra fele megyek, de sajnos nem tudlak bevinni az intézethez, mert sietek. Az megfelel neked, ha kiteszlek a főút mellett, és te átvágsz az erdőn? Nem nagy séta és kitaposott ösvény vezet az intézetig.
- Persze nagyon köszönöm!
Az út hátralevő részében csöndben maradtunk. Ő nem szólalt meg, nekem meg nem volt mit mondanom. Egyszer csak megállt, azt mondta megérkeztünk, segített kiszedni a csomagjaimat és elbúcsúztunk egymástól.
Igaza volt, mert gyorsan átértem a kitaposott ösvényen, és felfedeztem az iskolát.
A kapuban egy velem egyidős srác állt és várakozóan felém fordult. Alacsonyabb volt ugyan nálam valamennyivel, de izmos testalkata volt, amiből egyből lejött, hogy valami sportoló lehet.
- Csá! - köszön kezét nyújtva. - Csak nem te  is ide tartasz?
Meglepődöm ezen a fogadtatáson. Nem vártam ilyen fogadtatást.
- Helló! De igen.
Miután bejutunk a kapun az épület felé vesszük az irányt, majd a portás a Dokihoz irányít minket.
-Helló fiúk! - Köszönt minket. – Örülök, hogy ideértetek. A többiek egy kivétellel már mind megérkeztek, ahogy látjátok.
Na igen. Tényleg sokan vannak már itt.A kezünkbe nyomott papírokat belegyömöszölöm a táskámba. Kicsit arrébb húzódunk és várakozni kezdünk.Aztán már mellettünk is van egy kis Vöröske, akiből árad a pia,- és az olcsó parfümszag. Bepróbálkozik egy puszival, de nem akarok jópofizni vele. Felfordult a gyomrom, és eszemben sincs kihányni azt a keveset, ami benne van, így elég bunkón lerázom.
- Ezt felejtsd el szivi! Ki tudja mi volt utoljára a szádban! - újdonsült haverom erre röhögni kezd. De célt értem, mert a csaj eloldalog.
Épp egy kis Álmodozót figyelek, mikor Milán megbök és a fejével a bejárat felé int, ahol egy gyönyörű lány áll. Gyönyörű hosszú barna haj, szép smink, tökéletes alak, drága ruhák ... egyszóval előkelő megjelenés.
- Nem egy kategória vagyunk vele haver! - figyelmeztetem gyorsan. – Az ilyeneknek csak a zsé számít!
Milán felhorkant, elfordul , de azért egyértelmű, hogy még a fejében jár a csaj. Mondjuk el is hiszem, tényleg különleges. Viszont jobb lesz, ha belátja, hogy nekünk nem pálya! Bár ki tudja...
Goldstein beszéde után előkapom a papírt, amit Doki adott és miután kiderül, hogy Milánnal közös szobát kaptunk elindulunk megkeresni. Belépve egyből levágódunk az ágyakra, és kis kifújás után egymásra meredünk. Az ő szemében is ugyanaz az eltökéltség van, mint amit ma reggel én is láttam a tükörben. Bármi is legyen az, amit ő akar, ugyanolyan elszánt, mint én. Ez jó.
Egyszer csak kivágódik az ajtó és belép ez a Goldstein fazon.
- Helló srácok!- kiáltja. – Na látom már otthonos is érzitek magatokat!
A papírjait lesegeti.
- Bence és Milán ugye?
- Aha. – válaszoljuk unottan.
Miután kipipál valamit összehúzott szemöldökkel ránk néz.
- 20 perc múlva kezdődik kötelező, közös bemutatkozás. Várlak titeket a közös helyiségbe, ahol üdvözöltem mindenkit! Remélem a közös és a kötelező része is érthető nektek! Nem szeretném, ha bármilyen balhéba keverednétek!
Mégis mit kellene mondanunk erre?!
- Akkor 20 perc múlva legyetek ott és addig pakoljatok ki!- majd kiviharzik a szobából, és halljuk, hogy a szomszédba benyitva ugyanígy tesz.
- Na azt hiszem mi vagyunk a VIP szoba!
- Miért is?!- kérdezem.
- Hát mert idejött be először. – kacsintva rám néz, mire elkezdünk röhögni.
Aztán egyszer csak megint elrévedő lesz a pillantása, és a mosolya korántsem mondható illedelmesnek. Biztos megint az a csaj jutott az eszébe. Hiába! A kamaszkor átka. Tombolnak a hormonjaink.
- Felejtsd el haver! - mondom és hozzávágom a párnám.- Az ilyen csajok komolyan ránk se néznek!
  A szemembe néz és ördögien elvigyorodik.
- Hát majd teszek róla!- mosolya még szélesebb lesz. – Nem is lenne érdekes, ha könnyen menne!
- Ja! Mondjuk az igaz! – aztán eszembe jut az első csaj, akivel itt találkoztunk.- Nem úgy mint annál a kis vörösnél mi?!
Erre megint elkezdünk röhögni. Azt hiszem jóban leszünk mi ketten.

Milán szemszöge:
Egy poros úton csatangolok befelé az erdőben már legalább fél órája,mivel lekéstem azt a rohadt buszt ide a világvégére. Aztán elérek egy nagy vaskapuhoz, ahol nagy betűkkel ki van írva,hogy „Eltévedt Lelkek Oktató, és Nevelő Intézet „. Tehát megérkeztem. Már épp nyitnám a kaput mikor zajokat hallok és mögém pillantva meglátom, hogy egy magas sötét hajú srác közelít az erdő felől szintén ide. Érdeklődve figyelem míg oda nem ér hozzám. Magasabb mint én, és feltűnően kék szemei vannak. Bár én izmosabb vagyok, azért az látszik rajta, hogy őt sem lehet könnyű legyűrni. Elsőre ennyit tudok megállapítani.
-Csá! – köszönök neki. – Csak nem te is ide tartasz?!
Rám vigyorog szemöldökét felvonva és kezet nyújt.
-Helló! De igen. –mondja és megigazítja a vállán a régi katonai hátizsákját. Kezet rázunk és azt hiszem ebből a találkozásból egyből kiderül, hogy spanok leszünk. Kézfogása határozott és bár ő is felmért engem, nem ellenséges és  egyáltalán nem tűnik bunkónak.
- Milán vagyok. – mutatkozom be.
- Bence. - fejével a bejárat felé int. – Na bemegyünk?!
Fintorogva elfordulok, benyitok és elindulunk egymás mellett az épület felé. Láthatóan neki sincs több kedve itt lenni, de nincs sok választásunk. Mindenki okkal került be a Programba. A portán egy idős bácsi fogad minket, majd irányít a Doki felé.
-Helló fiúk!- köszönt minket. – Örülök, hogy ideértetek. A többiek egy kivétellel már mind megérkeztek, ahogy látjátok.
 És valóban. Körbenézve látom, hogy a hatalmas helyiségben rajtunk kívül már több – szám szerint kilenc- kamasz várakozik. Plusz négy felnőtt. Bencével átvesszük a papírokat és begyűrjük a táskáinkba. Kicsit félrevonulunk és megállunk a kanapé egyik oldalán. Mielőtt elkezdhetném felmérni a terepet már oda is támolyog mellénk egy vörös hajú lány és megszólít minket.
-Hellóka fiúkák! – köszön és egészen közel lép hozzánk száját puszira csücsöríti. A lány bizonyára 18 alatti, hisz ez is a Program egyik alapszabálya, de külsőleg legalább 25-nek néz ki, vagy többnek. Hatalmas műszempillák, elkenődött smink és cickó,- és seggvillantó ruha. Rémes! Nálunk a kerületben néhány prosti különben néz ki, mint ő esküszöm.
Bence hátrébb húzódik kicsit majd megjegyzi:
-Ezt felejtsd el szivi! Ki tudja mi volt utoljára a szádban!
Kénytelen vagyok teljes tüdőből felröhögni, hisz az én fejemben is hasonló gondolatok jártak. Mire a csaj megrökönyödve ránk néz és megszólal:
-Nem tudjátok, mit hagytok ki ti kis köcsögök! – majd haját hátradobva dülöngélve elriszál egy másik áldozatot keresni. Érződik rajta a piaszag, amire mindketten mikor egymásra nézünk elhúzzuk a szánkat. Na itt se fogunk becsajozni! – gondolom magamban. De épp hogy ez a gondolat megfogalmazódik a fejemben, nyílik ismét a bejárati ajtó és belép valaki. Te jó rosseb és ... bakker!!! Micsoda test! Ez az első amit felmérek rajta. Gyorsan oldalba is bököm Bencét, hogy figyeljen már az épp érkezőre.
-Ezt nézd!
Bence - aki eddig egy copfos lányt figyelt- is érdeklődve felé pillant, végigméri amolyan tipikus pasinézéssel ,majd sajnálkozva megjegyzi.
-Nem egy kategória vagyunk vele, haver!- figyelmeztet gyorsan, amit én is kelletlenül megállapítok. – Az ilyeneknek csak a zsé számít!
Na igen! Ez a csaj biztos nem tenné be még a lábát se a panelba, ahol lakunk a családommal, nemhogy mondjuk ott is éljen. Biztos valami nagymenő elkényeztetett kicsi lánya! Nem is vesztegetek rá több időt, főleg mivel megérkezik egy pasi és elkezd beszélni.
-„Kedves Diákok!...”-nyomatja a szöveget, mire újdonsült haverommal azonos tartást felvéve unalmat tettetve bámulunk felé. Mikor a mondandója végére ér ismét az új jövevényre esik a pillantásom, egyszerűen vonzza a tekintetem, és egy hihetetlenül zöld szempár néz velem szembe. A francba is! Rohadt gyönyörű ez a csaj! És biztos láttam már valahol. Hosszú göndör haja hullámokban omlik a vállára, azok a csodálatos szemei kicsit macskásan keskenyednek, a szája ... hmmm az a száj pedig maga a kísértés! Hogy ne gondolja, hogy valami beszari alak vagyok, rákacsintok, amin meglepődik, így gyorsan vigyorogva elfordítom a fejem, de a szemem sarkából látom, hogy megmarkolja a hatalmas bőröndjét, és elindul a tanár felé.
-Hé! Melyik a te szobád?! – kérdezi mellettem a papírjait bújva Bence.
Gyorsan én is előkapom.
- A 6.-os szoba.
- Remek! - válaszol felém pillantva. – Akkor szobatársak leszünk!
- Szuper! – és komolyan így is gondolom.
Öklünket felemelve pacsizunk és elindulunk megkeresni a szobánkat. A számozott táblákat követve hamar megtaláljuk. Bence benyit és ledobja a szélső ablak felőli ágy mellé a motyóját így én a másik ágyra vetem le magam, a cuccom pedig nekem is a földön köt ki. Kipakolni kurvára ráér később.
Egyikünk sem szólal meg egy ideig. Majd szinte egyszerre fordulunk egymás felé, és nem tudom mit láthat ő a szemeimben, de azt hiszem hasonlót, mint én az övében. Félelemmel vegyes kíváncsiság az elkövetkezendő dolgoktól. De ott van a pillantásában az eltökéltség, hogy történjen bármi, akkor is végigcsinálja. Nem kell kimondanunk, mindkettőnk szemében ott vannak a célok, amiket el akarunk érni. Legyen neki bármi is az. Az enyémet tudom. És dögöljek meg inkább most azonnal, minthogy ezt az esélyt elszalasszam!
Egyszer csak kivágódik az ajtó és belép ez a Goldstein.
- Helló srácok!- kiáltja. – Na látom már otthonosan is érzitek magatokat!
Belenéz a papírjaiba.
- Bence és Milán ugye?
- Aha. – válaszoljuk unottan.
Valamit jegyzetel és összevonja a szemöldökét.
- 20 perc múlva kezdődik kötelező, közös bemutatkozás egy kis beszélgetéssel. Várlak titeket a Közös helyiségbe, ahol üdvözöltem mindenkit! Remélem a közös és a kötelező része is érthető nektek! -hangsúlyozza ki még egyszer, mintha legalábbis fogyatékosok lennénk. Azt hiszem nem bírom a tagot.- Nem szeretném, ha bármilyen balhéba keverednétek!
Mivel egyikünk sem szólal meg tovább folytatja.
- Akkor 20 perc múlva legyetek ott és addig pakoljatok ki!- majd kiviharzik a szobából és halljuk hogy a szomszédba benyitva ugyanezt a szöveget kezdi.
- Na azt hiszem mi vagyunk a VIP szoba!
- Miért is?!- kérdezi Bence.
- Hát mert idejött be először. – nézek rá és kacsintok is, mire elkezdünk röhögni.
 Majd eszembe jut a barna loknis Szépszemű, és megfordul a fejemben, hogy vajon melyik lehet a szobája. Hiába a vadászösztön. Valószínűleg valami irtó idétlen fejet vághattam, mert egyszer csak egy párna repül a fejemnek.
- Felejtsd el, haver! Az ilyen csajok komolyan ránk se néznek!
Felé fordulok és visszadobom neki.
- Hát majd teszek róla! - ördögien elvigyorodok. – Nem is lenne érdekes, ha könnyen menne!
- Ja! Mondjuk az igaz! – ő is felém pillant.- Nem úgy mint annál a kis vörösnél mi?!
Erre megint elkezdünk röhögni.
Hát igen! Úgy érzem ez egy jó barátság kezdete.